Ellenfényben kötet

BánffyVendégem 1927. június 19-én látta meg a napvilágot. Fiatal korában orvosnak készült, de később a műtők rideg fényét a rivalda színes lámpáira cserélte. 1954-ben diplomázott a Színház és Filmművészeti Főiskola színész szakán. Ezalatt, már a Filmgyári Társulat tagja, majd a Nemzeti Színházba szerződik. 1954 és 1960 között az Operett Színház társulatát erősíti, majd feleségétől és két gyermekétől távol tizenegy évre a Pécsi Nemzeti Színház társulatához igazol. Közben mindent megtesz, hogy visszakerülhessen a fővárosba, és újra együtt lehessen családjával. A pécsi ingázás után a József Attila színházhoz szerződik melynek, haláláig tagja. Minden fellépésén hatalmas hangsúlyt fektetett anyanyelvünk helyes használatára. Óriási sikert aratott „Édes érdes anyanyelvünk" című önálló estjével is. 1985-től közéleti szerepet is vállal, majd a rendszerváltáskor belép az MDF-be. A második ciklusban azonban felfagy az aktív politizálással, de a közélettől, azután sem maradt távol. Több kitűntetést is kap: Jászai Mari–díj, Kazinczy-díj, SZOT-díj, Érdemes és Kiváló Művész, majd 2001-ben munkája elismeréseként Kossuth-díjjal jutalmazzák.

Az Ellenfényben vendége Bánffy György színművész.

- Jó estét kívánok!
- Szép jó estét kívánok!
- Egy impozáns szakmai múlt áll ön mögött, sőt egyáltalán nem mondhatom, hogy Ön mögött, de ez a kis összefoglaló, nem is sorolta fel az összes díjat, amiben részesült, hiszen itt van az Arany érdemkereszt, a Tiszti kereszt, a Magyar örökség díja és Nagykőrösnek is díszpolgára ha jól tudom.
- Igen, és a XIII. kerületnek is, hiszen 35 éve a XIII. kerületben dolgozom. Ezt se mindenki mondhatja el magáról.
- Amikor valaki díjat kap azt szokták mondani, hogy ez éppen jókor érkezett, vagy pedig, hogy nem a legjobb időpontban kapta meg azt a díjat. De így visszatekintve ezekre a díjakra, mit lehet mondani, jókor érkeztek, tehát abban az időpontban, amikor az embert segíti, amikor plusz energiát ad?
- Azt hiszem, hogy szerencsés vagyok ezen a téren is. Az első időkben a díjazás ugye a megbocsátás jele volt, hiszen '56-os évek után rengeteg helyen kellett háttérbe szorulnom, így a Pécsre való helyezés is mind büntetés volt. De ezt a büntetést a jó Isten csodálatos módon ajándékká változtatta az életemben, mert ez alatt a 11 év alatt olyan szerepeket játszottam végig, amit kevés színész mondhat magának, és még egy nagyon érdekes dolog fűződik Pécshez, amit senki nem tud, senki nem lát, senki nem hall, csak én tudom magamban belül, hogy ott lett életemben a színészet hivatássá. Addig munkahely volt, meg elfoglaltság, meg kenyérkereset. Ott egyszer csak valami megszületett bennem, arra is pontosan emlékszem, hogy melyik darabban, melyik előadáson és melyik próbán.
- És ez melyik darab, melyik előadás és melyik szerep volt?
- Hát ez egy érdekes dolog. A sok nagy szerep közül a III. Richárd előadásai voltak azok amelyekben lényemből kifordítva – és ez volt az érdekes – találkoztam önmagam sötét énjével. Ahogy Freud mondja: „Ami bennünk, mélyünkben lakik" és rájöttem arra, hogy a színészetnek ez egy csodálatos lehetősége, hogy az ember olyan skálákat játszhat végig, agyának idegrendszerének fizikai és szellemi erőforrásainak fölkavarásával, ami, hát nem igen hiszem, hogy más pályán előfordulhat.
- Mindig azt mondják, hogy egy negatív szerepben sokkal több szín van és sokkal jobb azokat játszani, legalábbis rengetegen vágynak arra, hogy eljátszhassanak egy igazán ilyen kaliberű szerepet.
- Gondolom, hogy van benne igazság, hiszen sokszor halljuk, hogy Az ember tragédiájában is nem Ádám, hanem Lucifer a jó szerep. Itt is kétségtelen tény, hogy a III. Richárdnál az volt az életem nagy-nagy fölfedezése, ebben az akkori társak a rendező, Dubai Vilmos, az egész társulat, mind-mind egyetértett velem abban, hogy itt nem az a lényeg, hogy valaki gonosz, hanem az, hogy mik a céljai. Richárd pontosan tudta, hogy abban a zűrzavaros történelmi helyzetben a két család vetélkedése a trónért és Anglia fölemelkedéséért – mert ezt a kettőt nem lehet elválasztani – azt kívánja meg, hogy egy olyan egyéniség legyen a király, mint ő. Tehát ő nem azért akarta rokonait, testvérét, bárkit kivégezni, mert utálta, vagy rossz embereknek tartotta őket, hanem mert tudta, hogy ebben a korban ez a módja annak, hogy király legyen. Ha király leszek, akkor meg tudom teremteni mindazt, ami a céljaimhoz hozzátartozik, pl.: Anglia megerősödése.
- Ha már egy picit a történelemnél tartunk – bár egy picit régebbinél –, ugorjunk vissza a oda, amikor végzett az Akadémián! Először a filmgyár társulata, majd a Nemzeti Színházé, és ha jól tudom, akkor a származása miatt el kellett töltenie egy évet az Állami Bábszínházban is, majd ezután következett az Operett Színház, és ezt követően szólt közbe viszont a...
- Hát az is valami ilyen, büntetésféle volt.
- És aztán 3 évre –ha jól tudom, teljesen letiltották a színpadról.
- Igen az 56' után történt.
- Tulajdonképp mi történt 56'-ban, aminek aztán ez lett a következménye?
- Hát kérem szépen, utána lehet nézni, mert ami a fő vádpont volt, az Államvédelmi Hatóságnál – bevallom őszintén, hogy reszketve átlépett kapuján belül – a fő vád az volt, hogy újságcikkekben nyilatkoztam. Az egy más kérdés, hogy tessék megnézni, hogy mi van az újságcikkben. Tényleg nyilatkoztam, csak olyasmit nyilatkoztam, hogy szeretnék egy olyan színházi világot teremteni, ahol senki más módon nem juthat előre csak a tehetsége útján. Nem azért mert milyen párttag, nem azért mert honnan jött, mit élt át, mi van mögötte, nem. Hanem, hogy mit tesz le az asztalra. És ezt én ma is vállalom.
- Nem lehet, hogy nagyon naiv Gyuri bácsi, hiszen ez, lássuk be, hogy a mai napig nincs így.
- Igen nincs így, nem is volt, meg nem is igen lesz. De hát ez egy nagyon kemény helyzet volt amiből hittük, hogy szabadulni tudunk, mert nagyon sok, tényleg nagyon sok forrásból hozták elő a kollégákat és nem sok közük volt a színpadhoz.
- Említette, hogy a III. Richárd volt az a pillanat, amikor a választott szakmája hivatássá vált. Ez volt az a pillanat, amikor a színművészet a hivatássá vált. Mi volt azonban az a pillanat, amikor viszont úgy döntött, hogy politikai szerepet kell vállalnia, és ezt mi kiváltotta ki?
- Ez egy folyamat volt. Ez olyan folyamat, ami az én népművelési rajongásomból származik. Az történ ugyanis, hogy a színpad mellett világ életemben nagy szerepet játszott a pódium, és abban az időben a kis falusi könyvtárakba éppúgy el lehetett jutni, mint üzemcsarnokokba ahol az ebédszünet meghosszabbításával adtak lehetőséget a népművelésre. Én ebben hittem, és a mai napig hiszek egyébként és ez a hit olyan erővel sugárzott belőlem, hogy mások is észrevették, hogy jé, hát ennek az embernek vannak elképzelései amiket meg is tud valósítani és amik át is ragadnak, aminek hatása van. Így kerültem a Hazafias Népfront egyik versmondó akadémiájának az élére, ahol ugyanez a szándék a nevelés, a csiszolása az emberi agyvelőnek, az öntudatnak, a gondolkodásmódnak, a hovatartozásnak az erőteljessé és világossá tételéért. És akkor az egyik foglalkozáson egyszer csak bejött hozzám egy hölgy, aki akkoriban a Népfrontnak a budapesti bizottságát vezette és azt mondta, hogy Pártunk és Kormányunk úgy döntött, hogy fiatalítani kell a parlamentet és, hogy nincs e kedvem képviselőként dogozni. Mondtam, hogy van, hiszen – és ezt is kevesen tudják –, hogy apám szintén képviselő volt, méghozzá Teleki Pál munkatársaként egészen addig, amíg az október 15-i fordulat nem következett be. Tehát amikor én ezt elvállaltam, arra is gondoltam, hogy apám, folytatom azt, amit te, jó szándékkal és tiszta lelkiismerettel csináltál és ezt én is így akarom tovább folytatni.
- Azért joggal merül fel a kérdés, hogy – jó, ha kicsi részvétel miatt is, de mégis elég komoly következményei voltak az 56'-os múltjának – ezek után teljesen könnyen sikerült besétálni az országgyűlésbe még az előző rendszer alatt? Bár mondjuk pont az a választás volt az, amikor már két jelölt közül lehetett választani, ugyan igaz, hogy mind a kettő a népfrontnak a jelöltje volt és akkor 25% már nem volt párttag, hanem a Népfront...
- Hát, a sikerem az mondjuk tényleg várakozáson felüli volt, mindenkinek a várakozásán felül, mert 66,11 századdal nyertem. Azért ez ugye azt jelentette, hogy már a kétharmados többséget is képviseltem ebben a helyzetben, és ami ennél még sokkal érdekesebb és nagyon elgondolkoztató mind a mai napig, hogy abban a parlamentben 85'-től 90'-ig sok-sok mindent el tudtam intézni. Az a világ – Lázár György miniszterelnöktől kezdve, a miniszterek soráig – valamilyen módon elismerte azt, hogy ez a színész, amit képvisel, azt egyrészt jól el is tudja mondani. Olyan parlamenti beszédeim voltak – meg lehet nézni a parlamenti jegyzőkönyvekben, szószerinti rögzítésre került mindegyik –, olyan szuggesztív erővel magyaráztam azt, hogy mit szeretnék, mit akarok, hogy nem tudták kivonni magukat a hatása alól.
- Egy színész a parlamenti beszédére ugyanúgy készül, mint egy szerepre? Tehát nem keveredik ez egy kicsit össze?
- Ez ugyanolyan produkció.
- Ugyanolyan szerep?
- Ugyanolyan szerep. Csak az a kérdés, hogy hisz e abban a szerepben.
- Vagy pedig, hogy jó színész e...
- Vagy, hogy jó színész e. Stimmel. Elfogadom. De a közösség előtt való megjelenés kötelmei ugyanúgy kötik a politikust, a papot, a tanárt, mint a színészt. Ezek mind a szóval és a maguk előadásának hatalmával kell, hogy hassanak. Vagy hatnak, vagy nem hatnak.
- Hogy élte meg ezt a váltást az életében? Akár a családja, akár a gyermekei, hiszen akkor már nem voltak olyan kicsik. Vagy akár ön, nem félt attól, jó mondjuk 85'-ben azért még kevésbé lehetett érezni, hogy itt komoly változások lesznek, de aztán a későbbi években, ahogy jött a rendszerváltás, hogy élte meg a családja, a gyerekei, a kollégák, mit szóltak hozzá?
- Nos, a gondolkodásmód már akkor kettéhasadt a kollégák között. Sokan mondták, hogy mit hőzöngsz, ami a mi szakmánkban egy szleng. A család az nem szólt semmit. Igazság szerint én magam sem hittem – és gondolom, nem én voltam az egyedüli –, hogy azok az apró mozaikok, amik 1987-88-89-ben kezdtek összeállni, hogy azokból lesz valami. Aztán jött Lakitelek, a Hazafias Népfronttól való elszakadás lehetősége, jött a Magyar Demokrata Fórum, jött az előző parlamenti választás törvényében benne foglalt visszahívási hullám, mert az ott arra lehetőséget adott és amikor 1989 nyarán körülnéztünk a parlamentben és egyszer csak kiderült, hogy 16, vagy 17 olyan ember ül ott, aki igazán sem az MSZMP-vel, sem a Népfronttal nem ért egyet. Így alakult meg szerintem az egész Szovjet blokkon belül az első ellenzéki képviselő csoport, amelynek én lettem a vezetője.
- Mielőtt tovább beszélgetnénk, nagyon szeretném ha meghallgatnánk pár véleményt akár a családja, akár a kollégák, akár politikus társak részéről.

Bánffy Eszter, Bánffy György lánya:
- Első emlékem ugyan elég homályos, de azért megvan, hogy a régi lakásunkban állandóan verset és mindenfajta szövegeket tanult és én tulajdonképpen így is tanultam meg beszélni. Előbb tudtam mondjuk Radnótitól az Ikrek havát, mintsem, hogy ételek nevét tudtam volna, vagy bármiféle hétköznapi mondatot rendesen össze tudtam volna rakni. Egyszerűen csak amiatt mert ott ültem a szobában és az édesapám tanulta ezeket a szövegeket.

Dr. Bánffy András, Bánffy György fia
- Az általános iskolámban, ahova jártam, rendszeresen készítettek felméréseket, keresek ilyen-olyan arcokat, hangokat, szinkronba, ide-oda, és sok osztálytársam kapott is lehetőséget és el is mentek és egész jól kerestek. Nyolcadik általános iskolás korunkra kvázi, idézőjelben egy-két osztálytársamnak neve lett a szakmában, én pedig sohasem kaptam ilyen meghívást. És egy kicsit bántott is a dolog, hiszen én elég jól beleláttam ebbe a szakmába... vagyis inkább én sokat voltam – igen inkább így mondanám, belelátni azért más dolog – én sokat voltam édesapával itt, ott, amott, tehát úgy éreztem, hogy én egy kicsit berkeken belül vagyok és mégis, soha nem kaptam meghívót. Aztán egyszer valamivel később, pontosabban sok-sok évvel később azért édesapa egyszer „elpöttyintette", hogy hát azért ez így nem igaz, hogy én soha nem kaptam ilyeneket, csak hát ők eltűntették ezeket a táviratokat, felkéréseket.

Újréti László, Bánffy György kollégája:
- Pont ugyanilyen volt régebben is – most ugye már egy picit idősebb – de hát most is ugyanolyan a sármja, ahogy egy női kollégának odaköszön, az ugyan olyan, mint 30 ével ezelőtt.

Dr. Bánffy András, Bánffy György fia
- Ön mit szólt ahhoz, amikor megtudta, hogy édesapja politizálni kezd?
- Voltak ellenérzéseim és mindenkinek voltak ellenérzései ezzel kapcsolatosan. Bajod lesz belőle, meglátod, megütöd a bokádat, ez lesz, az lesz, amaz lesz. Amiből meg kell, hogy mondjam, még mindig nem lett semmi. Talán pont az ellenzéki attitűd miatt is, igazából tényleg semmi baja nem lett ebből. Nyilvánvaló viszont a negatív szakmai háttér, amit elszenvedett emiatt. Tehát az a fajta kirekesztés, ami az ő beállítottsága miatt következett be.

Bánffy Eszter:
- Én nem az ő oldalán állok. Talán azért van értelme erről beszélni, mert talán sok család van, ahol ez problémát okozott, és a mi családunkban is volt egy olyan időszak, amikor fájdalmas sebeket osztogattunk és kaptunk annál fogva, hogy nem egyformán ítéltünk meg dolgokat. Éppen ezért én ezekről a dolgokról csak szőr mentén értesültem és egyszer csak meg tudtuk csinálni azt, meg tudtuk valósítani azt, hogy nem beszélünk ilyen dolgokról. Viszont rettenetes szoros családi, szülői, gyereki, baráti kapcsolatban tudtuk maradni. És hála Istennek meg tudtuk azt valósítani, hogy ezekről a kérdésekről nem esik szó.

Lezsák Sándor, az országgyűlés alelnöke:
- Az nem jó, ha a politikus megpróbál színészként viselkedni, a színész pedig megpróbál politikusként viselkedni. Ez a kettő együtt nevetségessé válhat.
- Ilyet ön észrevett vaylaha is Bánffy Györgyön?
- Nem, nem, nem! Bánffy György mindig az egyenes beszédnek és gondolatoknak a személyisége, egyénisége.

Újréti László:
- A Gyuri szinte, hogy is mondjam élharcos abban, hogy a színházban nincs jobboldali és baloldali végszó. Csak végszó van.

- Nehéz megállni otthon, hogy a politikát ne vigyék haza?
- Nem nehéz, de jó. Jó az. A békét, a nyugalmat, azt mindenkép megteremti és az a politikusoknak is mindennél fontosabb, amikor kilép egy nyugodt légkörből. A színésznek is ugyanolyan fontos, amikor kilép egy nyugodt légkörből a csatatérre. Mert a színpad azért az, csatatér.
- Gyuri bácsi, azt nyilatkozta egyszer, hogy elég hamar rájött arra, hogy nem jóindulatú dilettánsoknak kell politikusoknak lenni. Tényleg úgy érezte, hogy ebben az első ciklusban rengeteg ilyen politikus volt?
- Igen, 1990-ben az egy nagy, lelkes hullám volt. Az MDF tagjai 160 fölüli létszámmal voltak képviselők a parlamentben és ez egy óriási csapat. Természetes, hogy számos olyan tanár, vidéki orvos került oda, aki igazából nem is érthetett a politikához, hiszen az elmúlt évtizedekben a politizálás elég szűk körre volt összehúzva, összeláncolva, azaz a pártvezérkarra. És ennek következtében a lelkesedés az ugyan megvolt, de a hozzáértés kevésbé. Arról nem is beszélve, hogy már egy akkori parlamenti munkában is szükséges lett volna annak a precíz, pontos ismeretre, hogy miképpen működik az Államháztartás. Voltak pénzügyi szakembereink, de hát nagyon sokaknak egyszerűen közük nem volt ahhoz, hogy mikor, hol, merre kell lépni ahhoz, hogy pl.: nem legyen hiánya a költségvetésnek és így tovább...
- Ennyi éveltelte után azért, hogy érzi óriási felelősségük volt abban, hogy az ország mondjuk most itt tart?
- Én hiszek abban, hogy az-az első szakasz, a legelső szakasz, az a hibáival együtt rendkívül lényeges változást, rendkívül sikeresen teremtett meg. Lényegében egy jogállamiság formációja alakult ki az alatt a 4 esztendő alatt, amin azóta sem tudnak se át, se visszalépni.
- Kudarcként élte meg azt, hogy 1994-ben már nem indult? Egyáltalán nem tudom, hogy ez a saját döntése volt, vagy az MDF-en belüli, vagy pedig egyszerűen az amit az előbb kérdeztem, hogy úgy gondolta, hogy van az a mondás, hogy aki elég nagy könyvtárat olvas el az tudja csak igazán, hogy milyen óriási nagy könyvtárat nem olvasott még el, vagy egyszerűen rájött arra, hogy ez sok?
- Nem arra jöttem rá, hogy ez sok, hanem, hogy ez más. Lezsák barátomnak mondtam 1992-93 felé, hogy 94-ben már ne számítsanak rám. Én érzem, tudom, látom, fölmérem a saját erőimet, tudom, hogy miben tudok használni, miben nem, mert nem értek hozzá, csinálják a fiatalabbak, csinálják a képzettebbek a jogilag, közgazdaságilag mindenféleképen képzettebbek, hogy aztán ez, hogy alakult tovább, arról jobb, ha nem beszélünk.
- Miképpen lehet megélni művészként a parlamentben azt, főleg egy olyan művészként, aki az anyanyelv ápolásáért hihetetlenül sokat tett egész élete alatt és tudom, hogy a média törvénnyel kapcsolatban is véres harcokat vívott azért, hogy a képernyőre csak olyan emberek kerülhessenek, akik nagyon szépen beszélnek? Na de ezt ugye elmondhatnánk a parlamentben is... Ha jól tudom, ez a vita már a személyiségi jogok megsértéséig fajult?
- Igen, így volt.
- Ilyenkor, hogy lehet elviselni a pártfegyelmet? Akkor is az ellenkező gombot kell megnyomni?
- Hát, mondjuk ilyen kérdésben nem nyomtam ellenkező gombot. Egyetlen egy esetben szavaztam az általános óhaj ellenében és ez az abortusz törvény volt. Én ugyanis hívő ember lévén mindenféle gyilkosságnak az ellensége vagyok, ezért drága kis államtitkárnőnk hiába ügyködött, én a nem gombot nyomtam meg. Nem egyedül voltam egyébként, az MDF frakcióban jócskán voltunk még így.
- Mindjárt végére érünk az első résznek, és az első rész végén van itt a villámkérdés-válaszoknak az ideje. Ez következik most.

- Legnagyobb hibája?
- Hát kérlek, annyi van, hogy azt biztos nem tudom elsorolni.
- Legnagyobb erőssége?
- Talán a belső fegyelem.
- Legnagyobb fájdalom?
- Az ország és a nép sorsának bizonytalansága.
- Legritkábban használt szó?
- Nem.
- Legfájóbb kudarc?
- Ez talán...nem is tudok erre egy szóval válaszolni, maradjunk a szakmai résznél, voltak olyan szerepeim, amiben kudarcot vallottam.
- Legnagyobb poén?
- A legnagyobb színi előadásom, amikor Széchenyi életéből, a naplójából monodrámát csináltam, az poén volt.
- Legtöbb idő távol az otthontól?
- A pécsi évek, az a 12 év, gyakorlatilag a vonaton eltöltött órák száma kiszámíthatatlanul sok, a gépkocsiról nem is beszélve.
- Amikor gyermekkorában megkérdezték, mi leszel, ha nagy leszel, mit válaszolt?
- Mindig orvos akartam lenni. Ez el is hangzott egyébként a bevezetőben, csak ugye „málenykij robot" címen 17 éves koromban, vendéglátásban volt részem, és amikor hazajöttem, 38 kilóra lefogyva, akkor az egyetemi felvételin nem tudtam megfelelni az orvosin, így a jogot kezdtem el. Le is vizsgáztam az első évből, aztán elsodort az ami egyre jobban kialakult itt az egész országban, pénzt kellett keresni. És így kezdődött a színészi szakma.
- Mit tenne másképp az életében?
- Semmit.
- Amit letagadna?
- Letagadni? Az indulataimból sokat letagadnék.
- Mikor sírt utoljára?
- Vasárnap.
- Mit néz meg egy nőn először?
- Szemét.
- Férfin?
- Férfin? A kézfogását.
- Ütött meg már embert?
- Diákkori verekedéseknél előfordult, de azóta, nem.
- Tud veszíteni?
- Muszáj.
- És nyerni?
- Talán.
- Mi ad erőt?
- Több minden. Erre nem lehet egy szóval felelni. Az, az Istenhit, ami a legnehezebb helyzetekben átsegített minden kétségbeesési hullámvölgyön és az a hit, az a közösség, amit itt a Kárpát-medencében magyarnak neveznek, annak tudtam adni valami segítséget, és még tudok is addig, amíg lehet.
- Mi jut eszébe először ezekről a szavakról? Árulás?
- Árulás? Hosszú a lista...
- Barátság?
- Ritkán fordul elő.
- Rosszindulat?
- Elég sűrűn meg kellett vele birkózni.
- Színpad?
- Gyönyörű.
- Hit?
- Nélkülözhetetlen.
- Megszállottság?
- Anélkül, nem lehet igazán sikert elérni.
- Megosztottság?
- Ez nagy hibám, talán ott kellett volna említenem, mert a tanítás éppúgy szívem ügye, mint a színészet, mint az agitáció, a jó ügy iránti agitáció, úgyhogy a megosztottság az működik.
- Vadászat?
- Nincs rá elég időm.
- Szépség?
- Mindig gyönyörű. Imádtam a gyönyörűséget. Zenében, festészetben, tájban, mindenben.
- Pénz?
- Pénz. Az jó, ha van.
- Csend?
-Aki egyszer életében megpróbálta, hogy kinn ül egy magaslesen korahajnaltól, amikor a nap felkel, vagy délután, amíg a nap lemegy és utána csak a holdfény világít, az tudja, hogy milyen csoda a csönd.
- Magyarország?
- Lesz.
- Nagyon szépen köszönöm.

- Van két témánk. Az elsőt Ön ajánlotta. Ez a művészeknek a társadalmi hierarchiában betöltött szerepe. A második pedig a művészetoktatás helyzete lesz. Hallgassuk meg, miképpen vélekednek az emberek az elsőről!

Egy fiatal fiú, az utcán:
- Ki volt Gobbi Hilda? Hallottam, van egy ilye punk zenekar, hogy Rózsaszín pitbull és abban énekelnek róla.

- Mitől lesz valaki sztár?
Egy diáklány, az utcán:
- Épp most tanultam, az akivel a TV foglalkozik. Úgyhogy akkor...nem tudom, bárki. Nyílván sokak szemében a Győzike is például.
- Mit mond neked Latinovits Zoltán, vagy Gábor Miklós neve?
- Hát Latinovits Zoltán híres színész. Ő volt a Törpapa. Aztán Gábor Miklós ő is híresebb, de őt nem tudnám megmondani, miben híres.

Újréti László:
- Komoly színházak is egyre jobban elbulvárosodtak. Tehát aki ott van, és akit még másnap lehet látni, a másnap reggeli, déli, esti televízió műsorban, vagy valami show-ban is, az az ismert ember, szándékosan nem akarom a sztár szót mondani.

Fiatalember, az utcán:
- Hát, aki TV sorozatban szerepel, most szándékosan nem akarok címet mondani, az szerintem ott elég jól keres, aki csak színházban játszik az szerintem nem annyira. De szerintem a társadalmi megbecsülésük az mindenképp magas.

- Mit tudsz, ki volt Latinovits Zoltán és Gobbi Hilda?
Egy másik fiatalember, az utcán:
- Gobbi Hilda színész volt, Latinovits pedig költő.

- Szóval Latinovits Zoltán költő volt, sőt ő volt a Törpapa, Gobbi Hildáról pedig punk zenekarban énekeltek. Eléggé elkeserítő, hogy azt sem tudtuk Gábor Miklós ki volt.
- Ezzel számolni kell, de a filmek azért sok mindent megőriznek a nagy színészeink munkáiból. A kor, igazából nem kedvez ezeknek az értékeknek, és itt most kimondtam egy szót, ami az egész mostani életünknek a kulcsszava: az érték.
- Mitől veszítettük el az értékünket?
- Hát én nem vagyok sem képzett történész, sem filozófus, hogy erre igazán bölcs választ tudjak adni. A magam életéből vett tapasztalatból tudom, a baráti körből, az ismerősi körből, hogy az a szemlélet, amely az értékeket nem megbecsülve, sőt kigúnyolva, sőt nevetségessé téve azt, amiért százezrek az életüket adták, nos ennek a visszaható súlya nyomja el az emberekben a nagy és igaz értékek utáni vágyakozást.
- Mit rontottunk el mi művészek ebben?
- Hát televízióban nem illik, televízió kamerái előtt nem illik súlyos szavakat mondani a vendéglátó szervek világáról, amiben szerencsére ép az Echo TV úgy érzékelem, hogy igyekszik a helyén, jó helyen maradni, de a kereskedelmi televíziók által megteremtett kép a művészetről, nagyban járul hozzá ahhoz, amit az előbb is láttunk az utca emberénél, hogy fogalmuk sincs, hogy mi az igazi művészet. A színészi munka leértékelődése is annak a következménye, hogy olyan „sztárok" élnek közöttünk, akiknek hát udvariasan fogalmazva, halvány segéd fogalmuk sincs arról, hogy mit jelent az interpretáló művész felelőssége.
- Igen, amikor én még gyerek voltam, akkor én még Dobó István és a Tenkes kapitánya szerettem volna lenni, és eljátszottuk a házban, meg a lépcsőházban. Nem nagyon láttam még gyereket, aki Győzikéset játszott volna mostanában. De azért visszatérve erre a megbecsülés kérdésre, Keveházi Gáborral beszélgettem jó múltkor, és azt mondta, hogy tudod az a különbség a kommunizmus, a kapitalizmus és a mai idő között, hogy a kommunizmusban megbecsültek, csak nem fizettek meg minket, a kapitalizmusban megfizették a művészt, de nem becsülték meg, most pedig nem fizetik meg és nem is becsülik meg. Ezzel egyetért?
- Sajnos igen.
- Fog ez még változni?
- Jós sem vagyok, nem hogy történész, de vannak elképzeléseim, amik alapján, ha azok megvalósulnak, akkor javul a helyzet, de a globalizáció, ami az egész földgolyóra lassan ráfolyik, mint tehénlepény a kockakőre, az nem kedvez az értékeknek. Egy értéket tisztelő társadalom nem fogadhat el a globalizáció részéről érkező szennyest.
- Maradjunk a színházaknál. Mennyire felelősség, ahogy Újréti László is mondta, hogy a legkomolyabb színházak is bulvárosodnak. Mennyire felelősek ebben az igazgatók, a színházigazgatók, vagy például abban, hogy éppen kit szerepeltetnek és pusztán azért, mert ismert ember egy sorozatból vagy egy reklámból, vagy egy tehetségkutató versenyből, azért őt hozza oda, kapásból félretéve mondjuk a legjobb művészét.
- Biztosan van a színházigazgatók lelke mélyén is felelősség, lelkiismeret, de van egy másik szörnyű erő, hogy talpon kell maradni. De most miután az állami támogatás így, meg úgy, meg amúgy folyton változik, de inkább csak csökken. Ennek következtében nem merik vállalni a felelősséget, hogy most pedig én csak Shakespeare-t játszom ezen az őszön, hanem vegyíteni kell mindenfélével, amiből pénzt is lehet keresni.
- Na igen, de én erre azt mondom, hogy ezért kapja a támogatást, hogy támogassa a magyar kultúrát.
- De hát mennyit kap rá?
- Hát természetesen színháza válogatja. Azért azt látja az ember, hogy nagyon sokszor mégse ez számít, hiszen rengeteg olyan előadás van, ami teljesen modern rendezésben kerül színpadra. Ahol az ember kicsit azt érzi, hogy kevésbé fontos az ember, a néző, mint egy rendezőnek az önmegvalósítása, hogy esetleg, azt a művet közérthető formában juttassa el a nézőhöz. Ez nem fontos?
- Hát erre nekem az a véleményem, hogy az önmegvalósító rendezői szemlélet nagyon nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a színházak elcsúsztak az igazi talajról. Erre én egy nagyon érdekes példát tudok mondani. Az idén ősszel meghívást kaptunk a Norvégiában nemzeti hősként ismert Ibsen születési évfordulójára rendezett Ibsen fesztiválra. Három napot tölthettünk csak kint. Én az első két nap elmentem más előadásokat megnézni és aztán került sor a mi előadásunkra és a következő nap pedig már jöttünk vissza. A rövid mérce alapján azt mondhatom, hogy azt, amit mi ott létrehoztunk az annyira Ibsen hű előadás volt, hogy egyszerűen sikerült lesöpörni a többi ilyen jellegű rendezői előadásokban megszületett Ibsen művet, ahol meztelen lányok jöttek be tányért dobálva csak azért, mert jaj de érdekes. De az Ibseni gondolat az nem született meg, tehát itt igazolást nyert az a fajta szemlélet, hogy egy rendező, egy társulat, egy író személyiségét kell, hogy szolgálja és továbbadja a néző számára.
- Igen, de közben mindig azt látom, hogy az ami lila, zöld, ködös, meg kell magyarázni, külön lexikont kell adni a nézőnek, hogy megértse az előadás miről szól, az mindig sokkal jobb kritikát kap, mint az amelyik tradicionálisan, amelyik jó előadást szeretne hagyományos színházi keretek között létrehozni. És azért sem értette, mert ha én bemegyek egy bútorboltba, és nekem a stíl bútor tetszik, vagy az antik, vagy pedig egy kortárs képzőművésznek a bútordarabja, akkor olyat veszek és én saját magam eldöntöm, akkor miért baj az ha valakinek mondjuk a tradicionális színház tetszik?
- Ez azért alakulhatott így ki, mert a kritikusi gárdánk, akik Magyarországon a színházművészetet kritizálják, nem egységes és nem széles látókörű emberekből állnak. Olyan csoportérdekek működnek ezen a téren...van olyan kritikus, aki csak egy bizonyos színházba jár és csak arról ír és a többi egyszerűen nem is létezik a számára. Ez nem kritikusi álláspont.
- Én nagyon sajnálom, hogy mint művész nem élhettem meg azt a kort, amikor Honti Hannák, Latabár Kálmánok, Rátonyi Róbertek és még sorolhatnánk azokat a színész óriásokat, akik éltek és alkottak a színházakban. De azért azt elképzelhetetlennek tartom, hogy mondjuk amikor Szinetár Miklós fiatalon rendezte a Csárdáskirálynőt, akkor Honti Hannának az mondta volna, hogy Hannuska drága, ne onnan középről a primadonna lépcsőn jöjjön be, hanem ott jobbról a függöny mögül. Tehát hol változott meg a színész centrikus színház, mikor volt az a pillanat, amikor azt érezte Gyuri bácsi, hogy a színész centrikus színház egyszer csak rendező centrikusba fordul át?
- Hát a történet kemény, mert nagyon sokszor táplálkozom ezekből az emlékekből, mikor az első szerepemben a „Noszti fiú esete Tóth Marival", a mára lebontott Nemzetiben, játszottam a küldönc katonát és Somlai Artúrnak kellett jelentenem a színpadon. Előtte a folyósón találkoztunk és én összevágtam a bokámat és azt mondtam, hogy meg tetszik engedni, hogy bemutatkozzam, én fogom játszani ezt a szerepet és Ő kezet nyújtott. És utána, amikor lezajlott bent ez a jelenet akkor azt mondta, hogy „Na, jó". Ennyi volt a kritika. De én ebbe kapaszkodtam nagyon sokáig. Na most a kérdésedre szorosabban válaszolva, aztán egyszer csak elkövetkezett egy olyan világ, amikor a színészt sem megkérdezni nem kérdezték, sem az egyéniségének megfelelő szerepkörről nem gondoskodtak, hanem hidegvízbe, melegvízbe bedobálták. De ez még mind nem volt igazán döfés, tőrdöfés. A tőrdöfés a színházművészetbe ott alakult ki, amikor az általad is említett rendező centrikusság, nem a színész ellen és nem a darab ellen, hanem a színházi légkör ellen tett egy csomó lépést és ezt átélve, lelki életünket meggyilkolva tudtunk csak megmaradni.
- Igen azt hiszem az volt az a pillanat, amikor megszületett az a mondás, hogy a színész az egy rossz fényvisszaverő felület.
- Vagy pedig egy mozgó díszlet.
- Igen. Lépjünk inkább tovább a következő témánkra, hallgassuk meg a véleményeket a művészetoktatás helyzetéről. Ez sem lesz vidámabb...

Férfi, az utcán:
- Kezdjük onnan, hogy szerintem az énekoktatás is elavult abban a formában, ahogy én hallom, hogy megy a tanítás. Egy mai fiatalt nem lehet azzal megfogni, főleg nem komolyzenei téren. Sokkal egyszerűbb, fogyaszthatóbb a komolyzene, sokkal nagyobb a reklámja is annak, meg nyilván a rádióban, stb. is ez megy. Az énekoktatást más szempontból kellene kezelni.

- Mit tudsz a Kodály-módszerről, ki volt egyáltalán Kodály Zoltán?
Diákfiú, az utcán:
- Húú, nem tudom.
- Milyen verset olvastál utoljára, ha olvastál és mikor?
- Fúú, hát magyar órán volt az biztos.

- Megkérdezhetem, hogy milyen verset olvasott utoljára és mikor?
- Kérem szépen, 30 évvel ezelőtt, 40 évvel ezelőtt a Faluvégén kurta kocsma.

- Milyen olyan tantárgyatok van amivel, mondjuk művészettel, énekkel, vagy művészettörténettel foglalkozik?
Egy másik diákfiú, az utcán:
- Sajnos nem igazán van, pedig én gitározok. Ének van csak.
- Hány órátok van egy héten?
- Egy.
- Mit mond neked, mondjuk Kodály Zoltán neve?
- Nem igazán sokat, népdalokat írt...

Egy nő, az utcán:
- Kodály módszerét én nem ismerem pontosan, mert én már nem azt tanultam és szerintem a gyerekeim sem azt tanulták.

- Pedig a hölgy is a Kodály módszer szerint tanult és a gyermekei is még az alapján tanulnak. De mint tudjuk a Kodály módszer, vagyis pont 2007 Kodály éve, és a Kodály módszert pedig meg szeretnék szűntetni, és mint itt a fiatalembertől is – aki ezt támogatná – hallottuk a legelején, könnyűzenei alapokra kívánják helyezni az oktatást.
- Ne szólj szám, nem fáj fejem. Ez egy régi magyar közmondás.
- Igen, de azért ez borzasztóan elkeserítő, hogy egy verset sem tudunk.
- Amikor a Kodály-módszert elkezdték irtani, az egybeesett egy olyan szellemi irányzattal, amikor korona helyet, micisapkát emlegetek. A kodályi alap azzal a népzenével és zenei alapképzéssel nem zenészeket és énekeseket és művészeket teremtett volna meg, de évekig egy olyan közgondolkodást alakított ki, ami eleve nyitottabb minden iránt, ami a művészet felől érkezik és ez egy kohéziós erő. Na, most itt van a pontos felelet, a kohéziós erő nem érdeke azoknak, akik ilyesmik ellen küzdenek.
- Akkor kik ma Magyarországon a „lámpa oltogatók", akik a kulturális sötétséget okozzák?
- Hát nézd! Erre nekem pontos válaszom van, de nem akarom az Echo tévét olyan nehéz helyzetbe hozni, hogy pereket indítsanak. Én tudom, hogy kik és miért csinálják, és nem csak most, hanem évek, hosszú évek óta.
- Ebben politikai felelősség van?
- Az. Erősen.
- Számomra ez hihetetlen, én egyszerűen nem tudom megérteni, hogy ebben mi a jó. Mi a jó abban, hogy mondjuk gimnáziumban 3 éven keresztül volt ének-zene oktatás, mondjuk most, ha Kodálynál tartottunk, ez most egy évre csökkent és hetente egy órára, gondoljunk ugyanúgy az általános iskolában is heti egyre lecsökkent. És akkor természetesen nem beszéltünk másról, mint a zeneoktatásról, de mondjuk most az oktatási törvénynek a változása is, ugye lehet, hogy azt vonja maga után, amire lehet, hogy egyáltalán nem gondolnak a minisztériumban, hogy a pedagógusok nem viszik már el a gyerekeket színházba, mert nekik azt már nem fizeti ki.
- Sokkal egyszerűbb, ha megkérdezzük, hogy hány magyaróra volt ezelőtt 30 évvel, és hány magyar óra van most egy héten.
- Hány magyar óra volt 30 évvel ezelőtt és hány van most?
- Több. Több, mint ami most van.
- Hát egy biztos, azt tudom, hogy édesapám a mai napig kívülről fújja a Toldit és bármi mást is...
- És mit gondolsz, hogy a beszédkészségének, a gondolkodásmódjának nem adott egy nagy segítséget az, hogy gyerekkorban esetleg vérverítékkel, de Petőfit, Arany Jánost kellett tanulnia? Mert én a saját életemre vonatkoztatva, pontosan tudom, hogy az, mindaz, amit én tudok és amit használni tudok, az részben abban gyökeredzik, hogy elemiben, gimnáziumban – remek iskolákba jártam – rengeteg mindent meg kellett tanulni. Az már az én külön szerencsém, hogy az édesanyám színésznő volt és hallgattam otthon, amikor ő hangosan tanulta a verseket, pedig még beszélni se nagyon tudtam. A lányom sorsában, ahogy az előbb hallottuk ez visszatért, ő meg engem hallgatott és így alakult ki az ő nagyszerű kis világa.
- Mit tehet a kultúra Magyarországért?
- Nézd! Világjelenség ez a globalizmus, ezt emlegetik jó értelemben és emlegetik rossz értelemben. Látszik az eredmény és látszik a szándék. A világméretű nagy anyagi érdekeltségek összefonódása és ezt pedig azzal szolgálják a világ mindenhol előforduló helyi korifeusok, hogy a szellemi akadályokat ez ellen az áramlat ellen gyöngítik, vagy elpusztítják. Ez az a folyamat, ami nálunk is zajlik most.
- De továbbra is azt kérdezem, hogy tudunk ez ellen tenni, vagy pedig tehetetlenek vagyunk, vagy csak azt tudjuk tenni, hogy ezt a folyamatot lassítjuk, mert már többször elmondtam más műsorban is, hogy Magyarország felnőtt lakosságának csupán 40%-a olvas el évente egy könyvet. És ebben jobbak vagyunk, mint az Egyesült Államok, ahol évente csak egy fél könyvet olvasnak. Szóval csak azt mondom, hogy nem biztos, hogy ebben jobbak vagyunk, hanem ugyanúgy követjük a példájukat, és szépen majd lecsúszunk arra a szintre mi is.
- A félelmed nem alaptalan. Az egy szörnyű fölfedezés egy gondolkodóember számára, hogy az egész emberiség mindenütt a világon csúszik lefelé. Van egy nagyon érdekes ismeretségem. Az első parlamenti időben hazajárt Magyarországra, egy vallását is gyakorló zsidó professzor, aki évtizedek óta Amerikában tanít és úgy találkoztunk, hogy valaki ajánlotta, hogy én majd elmondom neki, hogy Magyarországon hogy alakul itt a parlamentáris életforma. Ez volt 86-87-ben. Azóta is sokszor találkoztunk és legutóbb elmondta, hogy a szeme láttára, az alatt a 30 év alatt, amit Amerikában töltött, a szeme láttára, csúszik szét és esik atomjaira az Egyesült Államok társadalmi képe. És ez azért van, mert ott is az értékrendszert kezdték támadni, szétzúzni. Mindezt reklámokkal, értéktelenséggel, az oktatás szűkítésével és ez terjed szét az egész világban, mint az egyedüli üdvözítő módszer. Hát ez ellen ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani mit lehet tenni.
- Hiller István nyilatkozott a tehetséggondozással kapcsolatban, hogy az milyen fontos és ez ellen változtatni kívánnak, csak az a baj, hogy az ember nem érzi ezt a változtatást.
- Akkor miért szűntetik meg a tanyasi iskolákat, a falusi iskolákat, ami évszázadokon keresztül a magyar értelmiség utánpótlását termelte? Soha nem felejtem el, nekem az Egri Ciszter Gimnáziumban – 10 éves koromban léptem be a gimnáziumba – volt 8 olyan osztálytársam, akinek a lábán életében nem volt zokni és úgy húzta fel bakancsát a meztelen lábára, de azért bekerült az Egri Ciszter Gimnáziumba. Mert a helyi plébánosoknak ki volt feladatként adva, hogy figyeljenek föl az iskolába, falusi iskolába a jó szellemi képességgel rendelkező gyerekekre, gyűjtsék be és az egyház kiképezte őket. És ez volt az utánpótlás legzseniálisabb formája és ebből születtek az értelmiség kiemelkedő egyéniségei. Annak a 8 embernek akire most utaltam, annak nyomon tudom követni a pályáját. Az egyik egy egész magas képzettségű, majdnem azt mondom, világhírű tudós. A másik egy remek tanárember és ezt így folytathatnám. Honnan jöttek? Azokból az iskolákból, amiket most megszüntetnek, szétzilálnak, lehetetlenné tesznek. Akkor mit lehet tenni? Klebelsberg Kuno egy összeomlott országot állított talpra az oktatási rendszerével. Tessék menni, bárhol lehet látni az Alföldön, hogy kis téglaházak állnak elhagyottan, bevert ablakokkal. Mik voltak ezek? Körzeti, tanyasi iskolák. Oda még be tudtak menni a tanyákról a nagy hóban is, vagy nyáron biciklivel, vagy gyalog, vagy mezítláb, és ott egy lánglelkű tanító el tudta hinteni azokat a magvakat, amik vagy kikeltek aztán, vagy nem, de akkor volt aki hintett magot...de ma hova hintik a magot és ki?
- Sajnos az időnk lejárt. Nagyon szépen köszönöm Gyuri bácsi, hogy itt volt és én nagyon szeretném, hogy még sokáig őrizze a lángot és sok lánglelkű tanítónak és művésznek adja át ez a hitet, amit most hallhattunk öntől.
- Hát nagyon köszönöm és szép nyugodt boldog és reményteljes karácsonyt és új esztendőt kívánok a tévé valamennyi nézőinek és természetesen neked is.
- Köszönöm és a politikusoknak meg üzenjük azt amit Gárdonyi Géza mondott, hogy ne a politikából csináljatok hazafiságot, hanem a hazafiságból politikát.
- Hát ehhez bizony egy lámpás is kéne, ha már Gárdonyinál tartunk, hogy világítson valahová ahol...
- Nagyon szépen köszönöm még egyszer!