I'm a dancin' fool

fotel negyzet 007Művészi pályafutásom igencsak korán indult, hiszen a szomszéd utcában található iskolába írattak be szüleim. Ezzel nagyrészt el is döntötték sorsomat, mely életem egyik legnagyobb szerencséje volt és részükről pedig egy olyan döntés melyért örökre hálával tartozom.
Korengedéllyel mentem iskolába és az Alsóerdősor utcában található, mára már legendás hírű általános iskola ének-zene és néptánc tagozatának nebulója lettem. Tudták e szüleim, hogy ez milyen jó döntés lesz? Nem hiszem.

Talán csak érezték, hiszen abban az évben indult el a néptánc tagozat és mi, az 1/a. lettünk az elsőként induló osztály és egy olyan egyedülálló tanárnő (mit tanárnő, mesternő) „kezei" közé kerülhettem, ki szintén akkor lépett az iskola kötelékei közé és megteremtett egy olyan képzési rendszert, egy olyan minőséget, mely azóta már iskolapéldává vált és kiért és módszeréért, pedagógusok és néptáncoktatók serege látogatta az iskolát és óráinkat.
Ezt a tanárnőt úgy hívták, Karcagi Gyuláné, Éva néni. Minden tiszteletem és hálám az övé, hiszen úttörőnek lenni egy területen, az álmainkat végigvinni és megvalósítani, mindig is becsülendő dolog, de Ő az az igazi pedagógus volt, aki az álmai mellett mindig a gyermekeket tartotta szemei előtt és igazi hivatástudattal tanított minket a néptánc szeretetére. Nélküle, az Ő útirányba állító kezei nélkül, valószínűleg ma nem tartanék itt. Hamar kialakította bennem a küzdőszellemet, a kitartást, a rendszeres és kemény gyakorlás fontosságát, de az elittudatot is, hiszen iskolánk néptánccsoportja minden versenyen az első díjat nyerte és egyszerűen elképzelni sem tudtuk, hogy lehetnénk talán másodikak is. Ezt a szót, hogy második nem is ismertük. De ezért keményen megküzdöttünk. Szigorú volt, de a jó értelembe vett szigorúság jellemezte. Kihajtotta belőlünk a szuszt is.
Nem voltam szólista a csoportban. Szerettem volna azzá válni, de úgy látszott az a poszt személyében sosem fog változni. De bennem a vágy akkor sem szunnyadt. Hajtottam, ahogy tudtam és figyelve a szólista osztálytársamat szépen magamtól megtanultam azokat a számokat is. Persze, akkor még ez nem volt tudatos, hogy abban a pillanatban, amikor majd érkezik a lehetőség felkészültek legyünk, hiszen különben nem tudunk élni vele. Csak égett bennem a vágy és szerettem volna kilépni a sorból, többet, jobban szerettem volna. Majd 1978-ban egy szép napon elérkezett az a pillanat, amikor az a bizonyos vonat beérkezik az állomásra és csak rajtad múlik, hogy felszállsz e rá. Ott, abban a pillanatban, mert nem fog várni.


A fiú összeveszett Éva nénivel és egy nappal a következő verseny előtt megsértődve otthagyta a csoportot. A hangulat nem éppen a csúcspontján állt és teljesen tehetetlenek voltak abban a pillanatban. Már nem emlékszem, hogy miképpen derült ki, hogy én azokat a részeket is tudom - hiszen senki sem tanította meg -, de a végeredmény az lett, hogy más lehetőség híján én lettem a beugró és egy nappal később Gál Gabi osztálytársnőm partnereként a megmentő is, mert iskolánk újra a dobogó felső fokára állhatott és a következő évben Gabival párosban is elnyertük a szólótáncverseny első díját, mely akkor nem kevés 500 Ft jutalommal is járt. Megjegyzem később komoly szépséghibája lett a pillanatnak, hogy az iskola döntése alapján ennek felét oda kellett adnom egy másik fiúnak és még szüleimet is berendelték emiatt az iskolába. Így az igazságtalanság megízlelésének első élményeit is elég hamar megtapasztalhattam. Az iskola ezen döntése vezetett aztán oda, hogy a 8-ik osztályt már egy másik iskolában Budaörsön fejeztem be, bár néptáncra továbbra is visszajártam. De ez szüleim, kimondott kérése volt felém, mely úgy szólt, hogy csak annyit kérnek, ezt a fél évet még csináljam végig és ha utána is úgy döntök, hogy abba szeretném hagyni a néptáncot, akkor legyen. Ezért is köszönettel tartozom szüleimnek, mert ez a fél év elegendő volt, hogy beforrjanak a sebek és ne magát a táncot hibáztassam egy Rajparancsnok hibás döntése miatt. Így a gimnáziumi felvételimet követően már fel sem merült, hogy abbahagyjam a táncot és az akkori Budaörsi (Ma Illyés Gyula) Gimnázium testnevelés tagozatán a kötelező sport helyett nálam elfogadták, hogy ezt a szerepet a tánc töltse be.
Persze családi indíttatás okán az fel sem merült, hogy közben ne sportoljak, hiszen édesapám, aki mesteredző volt folyamatosan magával cipelt minket nővéremmel az atlétikai válogatott edzőtáboraiba, így többek között Paragi Ferenc gerelyhajító világbajnok nyakában felnőve nehéz volt sport nélkül felnőni. No és az akkori atlétikai viadalok hangulata is könnyen magával tudta ragadni az embert, hiszen teltházas lelátók előtt zajlottak a versenyek. Mennyi stadion, sportpálya volt...mára pedig Plázák, vagy ki tudja mik virítanak az egykor szebb időket is megélt területükön.


Gimnáziumi tanulmányaim alatt a Fáklya Nemzetiségi Táncegyüttesben táncoltam tovább. Miután minden osztálytársam Novák Tatánál, a Bihari Táncegyüttesben folytatta a népitáncot számomra nyilvánvaló volt, hogy én más utat szeretnék járni. Ebben édesapám sietett segítségemre, kinek anno a TF-en évfolyamtársa volt Kricskovics Antal, aki az akkori Szerb-Horvát Gimnázium testnevelő tanáraként alapította meg a Fáklya Nemzetiségi Táncegyüttest és volt legendás koreográfusa, vezetője. Az Ő mindent elsöprő energikus délszláv személyiségével 13 évesen találkozni nem volt a legkönnyebb pillanat, hiszen az Ő kezei között és a kiemelkedő tehetségű táncosai között továbbfejlődni – mint a legkisebb – igazi nagy kihívás és feladat volt számomra. Édesapám beszélt vele telefonon és egy szerdai próbára elmentünk, hogy személyesen is találkozhassunk, illetve, hogy megnézzünk egy próbát. megilletődve ültem a tornaterem szélén a bordásfal tövében a padon apu mellett és ámulva, de kicsit félelemmel telve néztem a táncosok munkáját. Számomra Maros Ani, Philipasz, Hrisztosz és a többiek, mind, mind lenyűgöztek technikai és előadóművészi tudásaikkal. Remek időszak volt egy nagyon jó csapatban. Rengeteget tanultam itt, hiszen a komolyabb alapokat, a balett alapismereteit a Molnár technikán és Árva Eszti Graham óráin keresztül itt szívhattam magamba. nem beszélve a különbözőnemzetiségek táncairól és Kricskovics Antal tematikus munkásságának produkcióiról.


1983-ban elindultam párosban a Ki-Mit-Tud-on, ahonnan elküldtek a Magyar Állami Népi Együttes felvételijére, ahol egy lánnyal együtt kettőnk mellett döntött végül az együttes vezetősége. Óriási dolog volt ez, hiszen még csak 16 éves voltam, III. gimnazista és nekem ez volt az álmom, az életcélom, hogy ebben az együttesben lehessek hivatásos táncművész. Az iskolám Budaörsön (ma már Illyés Gyula akkor viszont rózsa utcai Gimnázium) minden segítséget megadott, hiszen azokban az időkben ez óriási dolognak számított. Örök hálával tartozom iskolámnak, tanáraimnak és kiemelten Árendás Péter tanár úrnak, ki ma már az iskola igazgatója a támogatásért, hogy maradhattam ugyanabban az osztályban magántanulóként és így nappali tagozaton érettségizhettem egy sikeres éves osztályozóvizsgát követően. Az pedig, hogy iskolám figyelemmel kísérte pályafutásomat és 2005-ben az iskola Örökös Diákja címmel tüntetett ki munkásságomért, számomra a legmagasabb elismerés, mert Ők pontosan tudták honnan indultam és lássuk be sikereimben tanáraim munkája, hozzáállása, szemlélete is benne van. Számomra felért egy olimpiai aranyéremmel, mint ahogy az akkori felvételem is az Állami Nép Együttesbe. De ahogy felvettek úgy is lett vége az ottani pályafutásomnak, mert Kricskovics Antal – aki akkor már a Budapest Táncegyüttes művészeti vezetője volt – egész este hívott minket telefonon, hogy meggyőzze szüleimet is és engem is, hogy a legjobb döntés az lenne, ha a profi pályafutásomat is az Ő irányítása alatt folytatnám. Hatalmas dilemma volt ez számomra, mert az álmom hadakozott, egy érzelmi kérdéssel, hiszen művészileg mindkét együttes egyenrangúan kiváló volt azokban az években fantasztikus társulatokkal és táncművészekkel. Végül döntöttem és így felvettek a Budapest Táncegyüttesbe ahol azután 3 csodálatos évet tölthettem. mindig is hálás leszek a sorsnak ezekért az évekért, hiszen itt nőttem fel, váltam igazi művésszé, tanultam meg annyi, annyi mindent a szakmáról, szorgalomról, gyakorlás fontosságáról.
Ezzel párhuzamosan az Artistaképző Intézet Akrobatikus Revütáncképző szakán kezdtem meg tanulmányaimat. Ott kezdtem el sztepptáncot is tanulni Pécsi Gizitől. A későbbiekben Papp Csaba Európa bajnok, Bóbis László sztepp Európa-és világbajnok és Oliver Pascalen voltak a tanáraim. 1986-1989 a Színház- és Filmművészeti Főiskola operett-musical szakának hallgatója voltam Kazán István, Seregi László és Versényi Ida osztályában. Tanulmányaim alatt a József Attila Színházban voltam gyakorlaton Szabó Ervin igazgatása és Iglódi István művészeti vezetése alatt. Nagyon szerettem abban a remek hangulatú, csodálatos művészekkel teli társulatban dolgozni, többek között Kaló Flóriánnal, Horváth Sándorral, Bánffy Györggyel, Rátóti Zoltánnal, Galambos Erzsivel, Törőcsik Marival, Bács Ferenccel, Szerencsi Évával, stb., stb. és olyan rendezőkkel mint Valló Péter, Iglódi István, vagy a leningrádi színház igazgató-főrendezője. Emellett a Lidó-ban és később az Asztoria műsoraiban léptem fel, illetve nyaranta a balatonfüredi Marina Hotel legendás bárjában.


Diploma megszerzése után Seregi László invitálására a debreceni Csokonai Színházhoz szerződtem, 1993 júliusáig játszottam a társulatnál, majd vendégművészként 1998-ig. Seregi Lászót apámként szerettem és tiszteltem és hálával gondolok vissza a lehetőségekre és tanácsokra melyeket kaphattam tőle. Igazi színházi ember volt, ki óriási űrt hagyott maga után az operett játszás színpadán is. Halálát követően, Pincés István igazgatása alatt már más lett a színház, így 1993-ban a Madách Színházhoz szerződtem Szirtes Tamás hívására Kerényi Imre igazgatása alatt, de vendégművészként 1998-ig még játszottam a debreceni színházban is, melynek akkor már Lengyel György volt az igazgatója. 1997 májusában a Madách Színház nagyszínpadán mutathattam be első önálló estemet „Swingin' in the Rain", majd 2000-ben a már felújított Stúdiószínpadon a másodikat, „Víg, bölcs, de nőtlen" címmel. A Macskák című musical Quaxo szerepét 19 éve játszom. Olaszországban 1998-ban Munkustrapp szerepét alakítottam. 1989-től 12 éven át állandó résztvevője voltam az Interoperett Kft. nemzetközileg elismert koncertjeinek. 1994-től vendégművészként, a Nemzeti Színház társulatában játszottam.


2000-2001-es tanévben, a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés mesterség tanára voltam a színházi főtanszak külföldi diákokat oktató osztályában, melynek Kerényi Imre volt az osztályfőnöke.
2001. április 20-tól 2006. január 2-ig voltam a Debreceni Csokonai Színház igazgatója. Az igazgatás mellett 5 éven át láttam el a gazdasági igazgató, 2 évig a főmérnök feladatkörét is. Igazgatásom alatt a 42 millió forintos mínuszból sikerült egy gazdaságilag és a közönség számára is sikeres színházat és társulatot felépíteni, melyet 52 millió forint plusszal adtam át Csányi János Vidnyászky Attila párosnak. Az 5 év alatt jött létre a Debreceni Balett, melynek már a MÜPA-ban volt premierje és vendégelőadásai voltak külföldön és folyamatosan nemzetközi hírű koreográfusok dolgoztak a társulattal. Operaéletünk megújult hiszen külföldi neves operarendezők és szakemberek (Eötvös Péter, Michael ) érkeztek a színházhoz és nemzetközi koprodukciók, TV-és rádiófelvételek jöttek létre mint az Alföldi Róbert által rendezett „Attila", vagy a „Lohengrin". Minden évben születtek prózai ősbemutatók, melyeken a fiatal rendezőgeneráció is lehetőséget kapott és Töreki Attila dramaturg elhivatott munkájának köszönhetően kortárs íróknak indítottunk ösztöndíj programot és vállaltuk fel a nálunk írt darabjaik bemutatását, ezzel is kiemelve a Stúdiószínházi műhelymunka és a kortárs magyar irodalom fontosságának szerepét. Így ismerhette meg a szakma Háy Jánost, Farkas Jánost, és születtek olyan előadások, mint „A Gézagyerek", mellyel a POSZT-on és Torunban a nemzetközi színházi fesztiválon is első helyezést értünk el a Katona József Színház produkcióját is megelőzve. Elsők voltunk egy olyan kooprodukciós előadás megszületésében is („Peter Pan") melyet egy angol musicalszínházzal közösen kirobbanó sikerrel hoztunk létre.
2004 szeptemberében Párizsban – hazánkból egyedüliként –, a Professzionális Operaigazgatók Nemzetközi Kamarája tagjának választottak.


A Madách Színház színpadától 2013. március 25-én a „Macskák" c. musical 30. évfordulóján és profi pályafutásom 30. évfordulóján köszöntem el. De ki tudja, mit hoz még a jövő!
Eddigi pályafutásom során a világ 14 országában léptem fel, az USA-tól, Izraelen át, Oroszországig, többek között olyan neves színpadokon, mint a kairói Operaház, az amszterdami Caree Színház, vagy a párizsi Bobino színpada.
40 darabban játszottam, 9 filmben szerepeltem és több mint 85 Tv-felvételen vettem részt, az interjúkat nem számítva, illetve 7 lemezen működtem közre, 11 darabot koreografáltam és 10 előadást rendeztem.
Alapító tagja vagyok az 1996-ban megalakult Magyar Swing Táncszövetségnek. A Budapester Klezmer Band tánckarát - melynek koreográfusa is voltam - 1997-ben hoztam létre, illetve 2 önálló estet is nagy sikerrel mutattam be a Madách Színház nagyszínpadán és Stúdiószínpadán.


Díjak-kitűntetések:


2005. Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt
2005. Év embere a kultúra területén
2005. Díszoklevél a gyermekvédelmi gondoskodásban élő gyermekek több éves önzetlen segítéséért
2005. Örökös Diák (Illyés Gyula Gimnázium)
2004. Pro Liberis Hungaricis Extra Hungariam Viventibus díj
2004. Chambre Professionelle Des Directeurs D'Opera – Chambre's Member
2003. Év embere a kultúra területén
1990. Nívó-díj
1985. Disco és Show-tánc Világbajnokság, VII. hely
1980. Szóló Táncverseny, I. díj (néptánc)