Play true and fair

fotel negyzet 006A mozgás, a sport, mióta tudom, kitölti az életemet. Nem is lehetett ez másképpen egy olyan családban felnőve ahol édesapám testnevelő tanár, dobó mesteredző, az ELTE testnevelés tanszékének tanszékvezető docense volt és édesanyám szintén sportolt. Mellesleg, pont egy kosárlabdameccsen ismerték meg egymást. Édesanyám a sport mellett pedig a tánc szerelmese volt és arra a pályára készült, de anno a szülői szigor és tiltás még erősebben működött, így ez az álma bennünk a gyermekeiben vált valóra. Az házunk mögött az Alsóerdősor utcában ugyanis pont akkor indult néptánc tagozat, amikor az első osztályt elkezdtem és nővérem is a remek iskolánknak hála ismerkedett meg a magyar néptánccal.


Életem lett a tánc, mely maga a csoda, a művészi önkifejezés egyik számomra leggyönyörűbb formája. Amikor a karok, lábak és a törzs ritmikus mozgása és a zenével szoros összhangja által megszületik valami lenyűgöző, melyet csak csodálni lehet. Nézni a női és férfi izomzat definiáltságát, ahogy a mozdulatsorok közben megfeszülnek és elernyednek, és ahogy a folyamat egy varázslatos egységgé olvad össze. Igazi látványművészet, melyet csak a televíziós rendezők tudnak porrá zúzni, hogy részleteiben mutatják a táncművészt, míg ez egy komplex műfaj, de a rendezői önmegvalósításuk lesöpri az asztalról a művész emberfeletti munkáját, a megvalósításig tartó sokszor fájdalmas órákat, perceket és csak egy testrészt emelnek ki, egy lábfejet, míg a lényeg, a magával ragadó, lendületes és harmonikus összhang a semmibe vész. Sok táncművész tudna velem együtt fájdalmas emlékeket felidézni erről.

A sport azonban már ovis koromban kiemelkedő szerepet kapott. Anno édesapám még Újpesten tanított a piac melletti általános iskolában, ahova nagyon sokat vitt magával. Mai napig emlékszem a szertárra, ami az irodája is volt. Előttem lebegnek még a szertár illatai, tárgyai, apu hatalmas íróasztala telis tele számomra igazi nagy kincsekkel.
Minden órán részt vettem és teljesen mindegy volt, hogy nálam nagyobbakkal, vagy korombeliekkel kellett e tornáznom, játszanom. És a szünetek, a vajas zsemlékkel, párizsival és az iskola melletti piacon reggel odafele menet vásárolt friss paradicsommal. No és a feledhetetlen lószőr matracok, melyeket apu egymásra rakott a szertár rejtekében, és amikor elfáradtam azon aludtam hatalmasakat.
De az atlétikai válogatott edzéseire, edzőtáboraiba, versenyeire ugyanúgy magával vitt. És milyen jól tette, hiszen ma már nincs olyan hangulat és akkora közönség egy atlétikai versenyen, mint anno, amikor a Népstadion is megtelt, ugyanis az előző rendszer sportélete, a csapatokhoz, egyesületekhez való hovatartozás közösségépítő ereje, a versenyekre kilátogató és szurkoló nézők tömege azonnal elvarázsolt egy gyermeket. Pláne, ha ebbe testközelből volt lehetősége belepillantani. Látni az akkori „sportgéniuszokat" edzeni, készülni és velük együtt futni, tréningezni, vagy egyszerűen „csak" Paragi Ferenc olimpikon, világcsúcstartó gerelyhajító nyakában ülve élvezni a magasságot, illetve a strandokon az általuk és a csapat által megszülető csodás hangulatot. Amikor a Dunavarsányi Olimpiai Edzőtáborban az akkori egész, MTK bajnok focicsapat, Borsó a sztár középpályás vezetésével lette a kisrác – ki én voltam – alumínium tálcájára a vacsorára kapott Túró-Rudijukat, mikor meghallották, hogy én azt mennyire szeretem. Én pedig csak álltam ott míg, Borsó János, Brünyi Béla, Koritár Lajos és a többi focilegenda a vezetőedzőjükkel Mezei Györggyel és a bírófenomén Palotai Károllyal együtt elsétált mellettem és egyenként mindenki a tálcámra halmozta a Rudikat. Én pedig az egyre jobban elszélesedő vigyorral arcomon azonnal tudtam, hogy egy életre „megvásárolták" hűségemet a csapatuk iránt. Feledhetetlen pillanatok voltak, melyek örökre elegendő muníciót biztosítottak a kitartás, szorgalom, szerénység és a fair play témakörében egyaránt.
Egyszerűen a véremmé, életem szerves részévé vált a mozgás és a versenyszellem szintén, hiszen 6 éves koromtól a színpadon kellett teljesítenem és a verseny már akkor is éles volt. De a sport és a mozgás szeretete életem egyik alappillére lett, ami segít kikapcsolódni, feltöltődni és felturbózni az adrenalin-szintemet.
Szerettem e a sportot, a táncot? A válaszom Igen. Nagyon!
Szeretem, hiányzik, szükségem van rá és örömöt okoz.

Az évek során persze rengeteg sportággal kerültem szorosabb, vagy lazább kapcsolatba, melyeket talán nem is tudnék hiánytalanul felsorolni. De ott volt az atlétika, úszás, lovaglás, lövészet, országúti kerékpár, bowling, tenisz, biliárd, sakk, birkózás, vízisí, terepfutás, túra, hegymászás, falmászás, ejtőernyőzés, evezés, rafting, vitorlázás, wakeboard, síelés, szánkózás, korcsolya, jéghoki, kosárlabda, kézilabda, szertorna, akrobatika, aerobik, body building és a tollaslabda.
És a legtöbb esetben „belecsúsztam" a versenyzésbe.
Édesapám mindig atlétát szeretett volna nevelni belőlem és miután volt is benne tehetségem nem örült, sőt pontosabban nem igazán engedte meg, hogy más sportág felé kacsintgassak. Ez hiba volt, mert pont ez váltotta ki bennem, az ismeretlen utáni vágyat, annak ellenére, hogy a mai napig rajongok az atlétikai versenyekért és olimpiák idején rendre ott ülök a közvetítéseknél a televízió előtt. Édesapa fantasztikus edző volt, kiről Ausztriába annak idején mikor Niki Lauda volt a Formula 1 világbajnoka olyan újságcikk jelentek meg, hogy „Niki Laudától, Csutka Istvánig", és ha valamit sajnálok, ha valami bánt, akkor talán az az, hogy nem lehettem az Ő támogatásával és irányítása által olimpiai bajnok. Mert tudom, ha lett volna türelme megvárni, míg magamtól szerettem volna atletizálni, biztosan másképp alakul az életem. Mert az Ő irányítása és útmutatása melletti felkészülés igencsak előrelendíthette volna ezt az esélyt. Persze ez ma már késő bánat, de azt a tudást, amit Ő tudott, így kevésbé szívhattam magamba.
A versenyszellem egyszerűen belém ivódott már gyermekkorban, a maximalizmus, az egyre jobbá válás érzése és vágya. Az adrenalin szétáramlása a testemben egy rajt, vagy egy színpadra lépés előtt és után. Annak eléggé fájdalmas és keserű hiánya, a hiány feldolgozásának képessége. De megtanít a küzdésre, a kitartásra, a gondolkodásra, a taktikákra, a bajtársiasságra, a „szólista" lét helyett, az igazi „csapatösszhang" erejére és szépségeire, örömeire. Hogy tudj örülni mások sikereinek is és tudd elengedni a győzelmet, amikor nincs még itt a te időd és ezáltal tanít meg a türelemre, az alázatra és mások tiszteletére.

A mozgás ma is fontos része az életemnek és nem mellesleg kikapcsol, formában tart, újabb és újabb célok elérésére ösztönöz és rengeteg új élményt, örömöt ad, illetve ismeretségeket hoz.
Citius, altius, forcius, azaz gyorsabban, magasabbra, erősebben szól az olimpia jelmondata és a magánéletben ugyanígy gondolom és eszerint is élek. Hiszen a sport maga az élet és megtanít mindenre, mi az élethez szükséges. Ugyanúgy a tökéletességre vágyunk, de közben tudnunk kell, hogy tökéletes nincs, csak az arra törekedés és mindig eljön az idő amikor lesz egy gyorsabb, erősebb, vagy aki magasabbra jut. És ez így van rendjén. De sokszor ezek az úttörők lendítik tovább a világot és sokszor a sportlegendák adnak erőt, útmutatást másoknak a saját céljaik eléréséhez.