Miért keltem útra

why why

Mikor léptem rá az Útra, vagyis lehet, inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy mikor léptem le róla...nem tudom...vagyis pontosabban dehogyis nem tudom, csak még ott belül valahogy nem szeretnék pontosan emlékezni rá, de már próbálom megfogalmazni azt a pontot és tudom meg is fogom találni. Mert az idő múlásával és az emlékezéssel ugyanis picit az is a baj, hogy olyan, mint amikor megvágjuk az ujjunk, majd amikor a vért lemossuk a csap alatt a vörös szín elhalványul, majd feloldódik az átlátszó vízben.
De tudom, ez csak kifogás...pontosan 7 éve és 8 hónapja annak, hogy megfogalmazódott bennem pihennem kell, nem megy tovább ez a mókuskerék, át kell gondolnom az eddig megtett utat és kitalálnom merre menjek tovább az elágazásnál. Mert ugyan az egyik énünk mindig a könnyebb utat választja, de az idővel még az is a baj, hogy később mindig ráébreszt bennünket hibás döntéseinkre, vagy arra, hogy nem mondtunk igazat magunknak. Hiszen pontosan tudjuk mindannyian amikor visszaemlékszünk egy korábbi hibás döntésünkre, hogy akkor, abban a pillanatban amikor feltettük magunknak a kérdést, hogy mitévők legyünk, a gyomrunk miképpen is adta meg azonnal a helyes választ, hiszen a rossz válaszunkra összerándul. Csak mi akkor nem hallgattunk magunkra és a rövidtávon könnyebb ellenállás felé mozdultunk el, pedig életünk során, már hányszor, de hányszor tapasztalhattuk meg, hogy mindig ezek a könnyebb utak lesznek a kínokkal teli, végeláthatatlan menetelések. És bármelyikünk is gondol most vissza egy hibás döntés meghozatalának pillanataira, ma is pontosan tudja, mit jelzett akkor a gyomra és még sem hallgatott rá.
Miért nem indultam el mégis a debreceni igazgatást követő évek után azonnal? Mert én sem hallgattam magamra. Pedig én is tudtam a helyes választ és, hogy pedig már elterveztem miképpen járom végég Dél-Amerikát repülővel, vonattal, dzsippel, busszal, motorcsónakkal, hajóval fél év alatt. Elmegyek és megnézem Buenos Airest, hogy lássam hol született édesapám, hol éltek nagyszüleim. Hogy megpillanthassam végre az Andok csúcsait és a titokzatos és legendás Machu-Pichu romjait melyre gyermekkorom óta vágytam mióta elolvastam az Inka öröksége c. Karl May könyvet. De nem mentem, pedig ma már tudom akkor kellett volna. A hirtelen csend, ami körülvett a nagy pörgés után, hogy napokig nem csörrent meg a telefonom, hogy a „barátok" azonnal elfelejtettek összekavart és elbizonytalanított. Megijedtem, hogyha most elmegyek, akkor az egyetlen egy munkámat, a Macskákban játszott szerepemet is elveszítem a színházban. Pedig mekkora butaság volt ez. Ha belegondolok, pont azzal vesztettem most el, hogy akkor itthon maradtam. De a lényeg, hogy így nem mentem, aztán pedig már nem volt rá lehetőségem. Így megy ez...így mennek el mellettünk lehetőségek és bár jönnek újak, de hogy melyik volt a jó döntés, az ebben az esetben is csak később derült ki...
Aztán teltek az évek, letértem az addig taposott útról és bár sikeresek voltak az elmúlt évek én mégis azt éreztem lépésről lépésre, hogy mégsem ez az én utam. Nőtt a stressz, a feladatok és lassan úgy éreztem átcsapnak a fejem felett a hullámok. Veszítettem a kreativitásból, a munkakedvből, a hatékonyságból és veszítettem a kommunikációs képességemből is. Persze ilyenkor jön a jól bevált pótcselekvés és ez nálam sem volt másképpen. Hiszen a hirtelen csönd, ami a nagy színházi pörgés után körülvett, a napokig hallgató telefon, ami addig megállás nélkül csörgött borzasztó volt és bizonytalanná tett. Tudtam, muszáj kiemeljem magamat ebből a helyzetből.
2006 március 15-én így elkezdtem bringázni. Napi 5 kilométerrel és akkor azt is fantasztikus távnak ítéltem meg és hihetetlenül elfáradtam tőle, de segített. Napi feladat, új kihívás lett. Aztán szép lassan itt is, mint annyiszor már életemben belecsúsztam a versenyzésbe - az a fránya jó kis teljesítménykényszerem - és mire észrevettem már egy 210 km-es versenyen tekertem és egyre jobban, egyre jobb eredményekkel. De valahol belül ekkor is tudtam, hogy nem ez a jó irány. Persze jó a sport és szükséges is és fontos lenne mindenki számára a saját egészsége érdekében - mely kis hazánkban katasztrofális méreteket ölt -, de lássuk be nem biztos, hogy ezen a szinten, pláne nem 40 évesen nekikezdve. De mentem. Nap, mint nap és hajtott, hogy ebben is, mint minden másban eddig is életem során jobb legyek, gyorsabb legyek, győzzek. Az egóm nem ismer kevesebbet, nem ismeri a csak élvezetből szót. Persze élvezem és szeretem, hiszen nélküle nem csinálnám, de a háttérben megbúvik valami más, valami más, ami plusz energiákat ad. Csak ezekkel az energiákkal az a baj, hogy sosem égnek el és csak hajtanak, hajtanak addig, míg a tested veszi ki a szabadságot. Az elmúlt 8 évben pontosan 3x már meg is tette, hónapokra leemelve a bringáról. Mégis ezek az órák adták meg a kikapcsolódást a mókuskerékből, töltöttek fel energiával és tisztították meg gondolataimat a napi gondoktól és persze attól, hogy legalább az edzések és versenyek ideje alatt ne azon törjem a fejemet, hogy miért is ebbe fektetem az energiáimat céljaim megvalósítása helyett.
Aztán történt valami. 2012 augusztusában egyik napról a másikra bekattant valami, mint egy rossz cd, melynek dallamait dúdoljuk egész nap és nincs az a pénz, amiért képesek lennénk elfelejteni. Nem tudom és nem emlékszem arra a pillanatra amikor megszületett az El Camino, a zarándokút megtételének gondolata. Egyszer csak már ott volt és véglegesen befészkelte magát gondolataim közé. De ezután még furcsább történt. De előtte, még ki kell térjek valamire.
Soha nem vonzott és érdekelt a Camino. Nem tudtam róla semmit, azt sem, hogy honnan indul és, hogy hol van a vége. Azt sem, hogy van több útvonal is, arról pedig, hogy van egy kis település ahol a Világ vége oszlop áll, a hely ahol a zarándoklat igazán véget ér, arról végképp semmit. Egyedül arról hallottam, hogy Tolvaly Ferenc a Tv2 egykori vezetője állítólag végigment rajta és írt róla egy könyvet és valami rémlett egy abból készült filmről is, de semmi több. Aztán persze hallottam, hogy ez is, az is végigjárta, készül rá, megjött. Aztán hallottam kik azt mondják végigmentek az úton, de csak egy darabját tették meg, vagy busszal egy darabját, vagy előre vitték mindig a csomagjaikat és ezektől szépen lassan inkább divathóbortnak tartottam, mely az egyre nagyobb ezotérikus hullámnak is egyik jó kis táptalajává vált. És persze Coelho is járt az úton és általa még többen gondolták nekik is menni kell.
Nálam nem ezek az okok. Egyet tudtam. Szükségem van időre, ahol nincs telefon, internet, televízió, hírek és főleg politika, mely az utóbbi időben hihetetlenül mérgezte életemet és bármindig is érdekelt, de mára elérték, hogy próbálom megkímélni magamat tőle, mert csak felidegesítem magam azon mit látok magam körül és fáj látnom a darabokra szakított országunkat, a mindenki csak magáét szajkózó oldalakat, a maguk vak hiteivel. Tudtam most kell mennem, messzire, mert itthon – ahogy édesanyámnak fogalmaztam, amikor közöltem vele úgy döntöttem elindulok – 3 hónap alatt sem tudnám már kipihenni magamat, mert majd csörög a telefon, felmegyek a netre, bekapcsolom a TV-t és máris vége. És persze nem ér az a millió impulzus, mely ott fog érni. Eszembe jutott Afrika, az a három hét amikor napi 8 órát mentem felfelé és egyik nap egyszer csak ráeszméltem mennyire máson járnak a gondolataim. Egyszer csak észreveszem a természet apró csodáit, örülök a napsütésnek, felhőknek, szikláknak, illatoknak, pillanatoknak.
És akkor 3 nappal a gondolat megszületése után álmodtam valamit. Pontosan azt, hogy édesapám, ki 5 évvel ezelőtt örökre elaludt édesanyám születésnapján ott vár a Világ vége oszlopnál. És én akkor még azt sem tudtam, hogy olyan van. De azonnal tudtam, hogy én megyek, mert nem várhat hiába.