Hazatértem

DSC05197 resized Copy

Vége a zarándoklatnak, vége egy csodaszép útnak. Hazamentek, de legalábbis a szélrózsa minden irányába szétrebbentek a barátok is és annyi hét után végre én is visszatértem.

Végre? Vége? Tényleg? Jó ez nekem? Nem tudom… Már Madridban is furcsán éreztem magamat, de most itt Budapesten még jobban.

Madridban csak a tömeg és a zaj sokkolt, de ahhoz könnyebb volt visszasimulni, azelől könnyebb volt elmenekülni a következő napon Toledo-ba. De itthonról hova meneküljek, és az sem körvonalazódik ki előttem pontosan, hogy egyáltalán mi elől kellene meneküljek? Itt már nem a zaj, a tömeg zavar, csak az emberek… De azok mindenhol vannak, vagyis majdnem mindenhol…

Összezavarodtam. Nehéz ez a visszatérés, pedig már három hét telt el.

Állítólag Fisterra-ban már rendelnek pszichológusok, hogy segítsenek a zarándokoknak az Út feldolgozásában. Viccesnek találtam ezt korábban, de ma már értem, vagyis sokkal jobban megértem, bár most sem gondolom, hogy segítségre lenne szükségünk. Azt, mit meg- és átéltünk, miket végiggondoltunk és elterveztünk az Úton, mind, mind magunknak kell elrendezni ott legbelül a szívünk, a lelkünk és elménk bugyraiban.

Már a reptérről hazavezető úton, nővérem kis Suzukijában rá kellett döbbenjek, hogy más lettem, másképp gondolkodó, csak ők még nem látják rajtam, vagy nem veszik észre, vagy még másnak hiszik.

Valahogy olyasmi lettem, mint a Terminator második részében az emberi alakokat váltogatni képes robot. Kívülről ugyanúgy néz ki, mint az ember, kinek bőrébe bújt, de belül teljesen más.

Elég egyetlen téma, a Basilica de Valle-ban eltemetett polgárháborús áldozatokról, hogy azonnal eldöntsem, nem beszélek többet a Camino-ról, csak ha valaki kéri. Mert rájöttem, nem értik. De, hogy is érthetnék, hiszen nem járták velem végig az utat, nem élték át azt, mit én. Ők itthon másképp „küszködtek”, másképp éltek és másokon jártak gondolataik. Más volt a lényeg, a sorrend.

Van egy olyan mondás, „Ha már meg kell kérdezd, hogy miért, akkor kár a válaszra fecsérelni az időt, mert úgysem fogod érteni”. Milyen igaz, most értettem meg ezt is. Mint, hogy azokat is kik kérdeznek ugyan, de láthatóan nem érdekli őket a válasz és azt sem veszik észre, hogy a mondat közepén megállok.

Ma már másképp látok dolgokat, viszont már nem is akarok ezekről meggyőzni senkit és már elfogadom az ellentétes nézőpontokat is. Pedig három hónappal ezelőtt még megpróbáltam volna érvelni, erősen és határozottan képviselni az álláspontomat, küzdeni érte, ahogy szoktam. De ma már nem. Meghallgatom és elfogadom, csak te pedig fogadd el az enyémet, hogy én is másképpen látom és ahogy én nem teszem, úgy kérlek te se próbáld meg rám erőltetni a véleményedet. Boadilla del Camino-ban ebből hatalmas leckét kaptam, melynél tényleg a tűréshatár széléig sodródtam és igazán hálás vagyok Catherine-nak, hogy később segített nekem ezt megérteni, kezelni.

Észrevettem, hogy többet mosolygok, és sokan úgy néznek rám, mint egy félkegyelműre, pedig várt itthon olyan, ami egyáltalán nem ad okot a mosolyra.

Szükségem van még a zarándoktársaimra, a beszélgetéseinkre, arra, hogy tudjam, ők miképpen élik meg a visszatérést. Mert ők megértik a mosolyomat, mert ők tudják a titkot. Mitől is érthetné az ki nem ment keresztül ezen, ki nem járta végig az utat. Csak az értheti igazán a titkot, a mosoly jelentését, a csöndét és a sokatmondó hallgatásét.

Jönnek, mennek az e-mail-ek, ki ide, ki oda tölti fel fotóit, mennek a cserék és közben beszámolunk egymásnak a visszatérés pillanatairól. Mindenkinek nehéz és mindenki picit hasonlóan, de érthetően mégis másképpen éli meg. Van ki azóta sem rakta még le a hátizsákját és még mindig gyalogol Skóciában. Van ki Európában és van aki azóta már a harmadik országban. Vannak, kik új állást keresnek, mert azonnal felmondtak, van ki pedig azért mert időközben elveszítette, vagy még előtte lépett ki. Vannak, kik elhatározták máshová költöznek, vannak kik már el is költöztek és van ki szintén elkezdte megvalósítani azokat a gondolatait, melyek kint körvonalazódtak.

Ami közös, az a változás, a változtatás erős szándéka és a nehéz visszailleszkedés. Ki meddig bírja, ki mennyire valósítja meg álmait, mennyire kitartó, mennyire tanulta meg a leckét az úton…a jövő kérdése, de a kapocs, amely értelem szerűen nem is tud olyan erős lenni, mint volt a 6 hét alatt megmaradt és ez is fontos. Vannak kik máris újra találkoztak. Mint én is Etelkáékkal. És mennyire jó ez az érzés, de rájuk még később visszatérek…

47 nap.

Sosem gondoltam, hogy alapjaiban változtatja meg az életemet. Pedig voltam már többször távol ugyanennyi és ennél pontosan hat héttel hosszabb ideig is és bár azok az időszakok is hoztak változásokat az életemben, alakították látásmódomat, de megközelítőleg sem ennyire és pláne nem ennyi mindenben.

Mielőtt elindultam azt éreztem, hogy muszáj egy pappal beszélnem. Az érzést nem igazán tudtam hová tenni, hiszen ilyenre még sosem vágytam, sosem éreztem szükségét és sosem éreztem azt a bizalmat egy pap iránt, hogy tudjak a bennem kavargó gondolatokról beszélni vele. De most jött a gondolat és megkértem édesanyámat, hogy segítsen.

Mielőtt elindultunk hozzá Siófokról még lementünk a Balaton partra. Sima volt a víztükör és csodaszépen szikráztak a nap sugarai a felszínén. Belőlem pedig elemi erővel tört föl a zokogás. Nem tudtam abbahagyni és nem értettem okát, de valahogy féltem kicsit, talán akkor egyszer tényleg féltem attól mit éreztem, hogy ez egy utolsó út lesz. Érdekes volt, hogy édesanyám mennyire nyugodt maradt mégis és azt éreztem azzal, hogy elmentem a paphoz, őt is megnyugtattam.

Honnan bukkant ez elő belőlem, hogy beszélni szeretnék vele? Nem tudom…azaz csak sejtem.

Nem én voltam az egyetlen ugyanis, akinek rossz érzései voltak az úttal kapcsolatosan és úgy érezte, történni fog velem valami végzetes. Pontosan fél tucat ember volt az ismerőseim közül ki megkért, hogy ne induljak el, mert nagyon rossz érzésük van.

De ennél sokkal nagyobb gondom volt az, hogy jómagam is ugyanezt éreztem és mindig megérzem a rosszat. Az tört bennem felszínre nap, mint nap, hogy ez az út a végtelenbe visz majd és az édesapámmal való találkozás egy másik síkon ugyan, de a valóságban is megtörténik. Nem volt ez egyszerű, de mégsem küzdöttem ellene. Valahogy inkább vonzott.

Sosem féltem ettől igazán és mindig is úgy gondoltam, ha lejárt az időnk, ha menni kell, akkor csomagolunk, vesszük a batyut és áthajózunk a Styx-en túlra, annyi pénzünk meg csak marad, hogy meglegyen a révész bére is. Végül is, az is csak egy vízpart, amit pedig annyira szeretek. J És miután 92-ben már volt egy „élményem” ezzel kapcsolatban és maga az érzés nem volt rossz, nem fájt, „simán” elaludtam ez a kérdés többet nem okozott fejfájást nekem.

Most, a hazatérés után visszagondolva ezekre a pillanatokra érzem, hogy végülis, valahol tényleg így lett. Valahol örökre ott maradtam édesapámmal a világítótorony alatti sziklákon, alattam a mélységgel és előttem a végeláthatatlan óceán mélykék színével a lebukkanó nap sugarai között és az elégetett ruháim füstjével és pernyéjével együtt szállt tova a régi énem, örökre.

Természetesen mindenben nem változtam meg. Szemmel látható a változás? Nem tudom, de, hogy érzékelhető az biztos.

Mára már csak volt főnököm a megérkezésem után 4 nappal azt kérdezte, „Jól látom Pisti, Te megtértél?”. Elmosolyodtam és az válaszoltam neki „Tudod, ahhoz, hogy megtaláljuk a Jóistent, szerencsére nem kell ennyit gyalogolni és a hitünket sokkal egyszerűbb meglelni.”

Mindig is azt vallottam, hogy nem számít, melyik Istenben hiszel, melyikhez imádkozol, mindegy, hogy Jézusnak, Mohamednek, Budha-nak, vagy Nagy Manitou-nak hívják. A legfontosabb, hogy legyen hited és magadban is higgy! Mert ha az hiányzik, akkor életed útja nagyon keserves tud lenni. Hány, de hány embert ismerünk, kik nem hisznek semmiben és senkiben saját magukon kívül és úgy gondolják minden mit elértek, minden mit kaptak az élettől, az kizárólag a saját érdemük. Aztán amikor valóban nagy baj van, amikor azt érzik igazán itt a vég, akkor mégis automatikusan fohászkodni kezdenek Istenükhöz.

Saját sikereink kovácsai mi vagyunk, és ha nem indulunk el a dicsőségbe vezető úton, nem is érünk el oda soha, de a lehetőségeket ezen az úton kapjuk és nem mi adjuk magunknak, ez a mi ajándékunk. Aztán, hogy észrevesszük e, élünk e velük, az már megint egy másik kérdés és az múlik csak igazán rajtunk és nem illik a szerencsére áthárítani, hogy ezért, meg azért nem jött össze, meg nem volt szerencsénk, miközben egyetlen kérdést kéne csak feltenned magadnak, hogy megtettél e érte mindent!

Első este Rocesvalles-ben - ahol 300 zarándok aludt a kolostorban -, alig 40-en voltunk az esti zarándokmisén. Santiago-ban több mint ezren. De ha Santiago-t nem nézem, mert az kicsit más, akkor is szemmel láthatóan emelkedett a miséken résztvevők száma és ennek bizonyára oka van.

Én azóta is igénylem, hogy elmenjek a templomba és az elmúlt hetekben minden vasárnap megtettem. Egyszerűen az az egy óra is segít és az első alkalommal a nálunk található kis templomban alig bírtam megállni, hogy ne sírjam el magamat, mert felbuggyantak belőlem a kinti emlékek és érzések. Nem mellesleg igencsak meglepődtem, hogy teljesen tele volt a templom. Szeretném hinni, hogy a mise vége felé mikor a hívek „Béke veled!” üdvözléssel köszöntik egymást, az tényleg valós gondolatokat és érzéseket takar, mert a szép gondolatok arra vannak, hogy megvalósítsuk őket! A talmi beszédekből, ígéretekből és hamis lózungokból, pedig már eleget hallottunk és sehová sem visznek, csak a csődbe.

Foglalkoztattak e a Camino előtt ezek a gondolatok? A válaszom, igen. Ami változott, hogy megtanultam sokkal jobban értékelni azt mit kapok az élettől, hogy sokszor egyetlen szó mennyivel többet ér bárminél és ha nem élsz a lehetőséggel mit az élet eléd nyújt számodra, akkor az nem helyes. De ha nem segítesz másoknak amikor megtehetnéd és inkább elfordítod a fejedet, az hatványozottan nem az és ha a jót mit kapsz, mit tapasztaltál, mit megtanultál nem osztod meg másokkal az végképpen.

Megérkezésem után írtam az atyának, mert megígértette velem, hogy hazajövetelem után újra találkozunk és beszélgetünk. Hoztam neki egy igazán szép rózsafüzért Santiago-ból, mely kis kagylókból készült és a Santiago kereszt, illetve Szent Jakab is megtalálható rajta. Szerettem volna neki odaadni köszönetként és sok kérdésem is lett az úton, melyekre szerettem volna válaszokat kapni. Írtam neki. Pár nap múlva megérkezett a válasz is és még jó, hogy ültem… A levélben, melyet megfogalmazott az állt, hogy két nappal azelőtt feladta papi hivatását és egy új útra lépett és a velem történő beszélgetés adta meg neki ehhez az utolsó lendületet, mondataim által értette meg vele, hogy neki most le kell szállni arról a „vonatról” és egy másikkal kell folytatnia élete útját.

Gondoltam volna, hogy neki talán sokkal jobban volt szüksége a beszélgetésre, mint nekem? Soha.

Látod, sosem tudhatod, hogy egyetlen mondattal, miképpen tudsz segíteni másoknak. Ezt sose feledd! És lehet, nekem ezért kellett azon a napon odamennem, nem másért.

Megtanulod kint, hogy az élet bár nem egyszerű, de közben mégis nagyon is az. Ellentmondás? Igen, de akkor is így van. Hiszen életünk Camino-ja ugyanolyan, mint ez volt, hogy azt érzed, ezt nem hiszem el, Spanyolországban csak hegyek vannak és a síkság is emelkedik? Hány, de hány buktatón keresztül és hány, de hány megpróbáltatáson át vezet utunk és ha feladjuk, akkor elbukunk és meg is érdemeljük sorsunkat. A céljaidhoz vezető út is ugyanilyen. Nem bonyolult. Reggel felkelsz, bepakolsz, elindulsz. Ismerős a folyamat ugye? Látod, mennyire egyszerű és hidd el, az álmaidat megvalósítani ugyanilyen egyszerű. „Felkelsz, bepakolsz, és elindulsz” a céljaidhoz vezető úton. Mert ha nem teszed, vagy valamelyik lépés kimarad, sosem érsz oda. És ha nem indulsz el, akkor ne is hibáztass érte senkit.

Én ilyen vagyok? Igen. Sosem fordult elő, hogy nem indultam el? Már, hogy a fenébe ne lett volna. De ha a kudarcokból nem tanulunk, ha nem állunk fel egy KO után – mint egy igazi boxoló – és kezdjük újra, akármilyen mélyre is zuhantunk le, akkor álmaink hajója általunk süllyed a mélybe.

Persze ez a Te utad, a te életed és úgy sáfárkodsz vele, ahogy gondolod, senki sem fog szemrehányást tenni az Út végén és lássuk be, akkor már felesleges is volna. De most, mikor még Te is jársz az úton, a hajód kormánykereke a kezedben van és csak rajtad múlik, hogy merre irányítod. Most Te vagy érte a felelős. Nem számít hány éves vagy, nézz körül hány embernek születik gyermeke idős korában, vált munkahelyet, foglalkozást, valósítja meg gyermekkori álmait! Csak a vitorlát felvonni nehéz, utána már csak - ahogy a latin mondás is tartja Pompeius-tól, Navigare necesse est – hajózni szükséges. Emlékezz vissza, hogy gyermekként miben voltál sikeres, vagy később! Mindannyiunknak voltak, vannak és lesznek sikerei, csak hajlamosak vagyun lefelejteni őket. És azért mert te azt nem tartod nagy dolognak, hidd el, nagyon sok olyan ember él a földön ki felnézne rád miatta. Gondolkozz és emlékezz és éld át újra az élményt és menni fog!

Mire értem haza?

Arra, hogy a kemény munkával, hetekig minimális alvással, minden nehézség ellenére felépített cég – a tulajdonos maga keresett meg, hogy azonnal kezdjek náluk, mert akkora a baj – nem fizette ki a fizetéseimet és a megbeszélésünk végén történt legalább részletekben történő kifizetésre vonatkozó megállapodásunkat sem tartotta be. Emellett az ügyfeleinknek sem mondott velem kapcsolatban igazat, hiszen nem jöttem nem hogy két héttel később haza, hanem egy nappal sem – a szabadságom is pont ennyi lett volna – és nem nyalogattam a sebeimet sem valami darázscsípés miatt. De a tisztesség és becsület szó hazai fogalmának hiányáról már korábban is bőségesen szereztem tapasztalatokat.

Ügyvéd, bíróság, simán nyerem, a kérdés csak a, hogy mikor…ezt pedig szintén ismerjük.

Ami a jó, hogy egyáltalán nem bánom és nem aggaszt. Az Út maximálisan feltöltött és hihetetlen energiákat adott. Tudom, hogy minden rosszban van valami jó. Kint pedig rengeteg tervem született és a tisztességtelenség által kaptam meg azt a szabadidőt - mely a munka mellett sosem állna rendelkezésemre -, hogy megvalósítsam acéljaimat. Mert az álmaimból, melyek a Camino alatt születtek valós célok lettek.

Kint semmit sem írtam le belőlük. Annyit és annyiszor gondolkodtam rajtuk, hogy igencsak amnéziásnak kellene legyek, hogy elfelejtsem bármelyiket is. De azt is tudom, hogy a cél vizualizálása fontos momentum, így megérkezésem után 4 órával, miközben Debrecen felé „robogott” velem az IC elővettem a határidőnaplómat és pontról pontra leírtam mindent.

És azóta, eszerint élem a napjaimat.

Haladok e vele? De még mennyire. Erősen markolom „vitorlásom” kormánykerekét és tartom az irányt a következő kikötő felé.

Az első volt a kint megszületett gondolatok között, a televíziómtól való megszabadulás és így is tettem. Ahogy hazaértem Debrecenből és végre átléptem lakásom küszöbén, az első dolgom volt, hogy letettem a zsákomat a nappali padlójára, majd megfogtam a televíziót és kivittem a garázsba. És mennyire jól tettem. 2013-ban a teljes népesség naponta, átlagosan 5:18 percet töltött a televíziókészülékek előtt, míg az 50 éven felüli korosztály közel 7 órát. Míg ez utóbbinál nem változott a mutató, addig a teljes lakosság tekintetében 4 perccel emelkedett. Én úgy döntöttem hozzájárulok, a katasztrofális statisztika javításához, hiszen gondolj bele, hogy ha ezt az időd, a szeretteinkkel, tanulással, kikapcsolódással, olvasással, kulturális programokkal, sporttal, vagy egyszerűen csak a céljaink megvalósításával töltenénk – amire ugye „sosincs” időnk –, akkor mennyivel jobban, nyugodtabban és sikeresebben élnénk. A hírek a rádióból és az internetről is elérhetőek és már ez is sok ahhoz, hogy bárki rendre felidegesíthesse magát velük. Megszabadultam tőle és inkább olvasok, zenét hallgatok és azokkal, illetve azzal töltöm az időmet, kire, vagy mire eddig alig, vagy egyáltalán nem volt.

A második, hogy helyretettem a bicóversenyzés dolgot és hazaérkezésem után három nappal már versenyen voltam és ha nem buknak előttem hárman a célegyenesben, akkor a korosztályomat simán nyerem, de az összetettben is a dobogón állok. Életemben először voltam képes „for fun” versenyezni és ez számomra óriási öröm és igazi győzelemnek tekintettem a 9 hónap kihagyás után 3,5 századmásodperc hátránnyal elért 8. helyezésemet.

Harmadik, hogy a leharcolt magas szárú edzőcipőmbe virágot ültettem. Sárgát.

Negyedik, hogy beiratkoztam a cukrász iskolába.

A többin folyamatosan dolgozom, és szépen alakulnak.

Egy van, amit még húzok és várom a megfelelő időpontot, de tudom ez csak időhúzás, de ez a legnehezebb…viszont azt is tudom, ez is meg lesz hamarosan.

Illetve születnek az új és még újabb célok. Az októberi Budapest Maratonról, a 100 km-es terepfutásról, vagy a Balaton körbefutásáról és ha nem is annyi idő alatt mint bringával – 5:16 – de a lényeg számomra, hogy egyszer körbefussam. No és a 2008 óta valamiért húzódó Mount Blanc és nem a töltőtoll változata.

Úgy vélem mindenkinek szüksége lenne egyszer „kiszakítani” – mert ennyi időt az ember kiszakít az életéből, családjától, munkahelyéről – ennyi időt a mindennapjaiból és végiggondolnia életét, hogy jó irányba halad e, mit rontott el, hogy még legyen módja és ideje azokon javítani, változni és változtatni.

De a legfontosabb, hogyha azt, mit a Camino-n tanultál, illetve a mosolyt, a toleranciát, a türelmet, a segítőkészséget, melyeket nap, mint nap tapasztaltál és megéltél nem adod át itthon és nem úgy próbálsz élni és viselkedni, mint az Út alatt, akkor Te csak végigmentél, de nem jártál rajta. Azt hiszem ez a Camino legfontosabb leckéje és ha az a százezres nagyságrendű zarándok, ki évente végigmegy valamelyik úton ezt tenné, akkor sokkal jobb lenne a világ! Így nekünk, kik végigzarándokoltak ezen az Úton ez a kötelességünk is, hogy mások is megtapasztalhassák, hogy lehet másként és főleg másképp.

Az élet arról szól, hogy minden egyes kudarc után felállj, leporold magadat, tanulj belőle és mégis ugyanolyan lelkesedéssel menj tovább. Ugyanis ha egy úton nincsen akadály, az valószínűleg nem vezet sehová…és a meredeken előtted tornyosuló „emelkedőkön” magadnak kell a benned lobogó tüzet életben tartani.

Szeretném átadni ezeket mind nektek, hogy ti is, akik valamennyire a részesei voltatok, még jobban átélhessétek ezt és általam ti is épüljetek belőle.

Családom apai ága hosszú időkre visszavezetve is a tanítást választotta hivatásául. Igen hivatásul, mert aki a tanítást munkának tekinti, inkább hagyja abba. Ez egy hivatás és édesapámtól, nagyszüleimtől is ezt láttam, tanultam. Mindig is volt bennem ez irányú vágy és rendre bele is sodort az élet, hogy valamilyen módon, valamit folyamatosan tanítanom, előadnom kellett embereknek. Ma már tudom, az én egyik utam ez és bátran lépek rá erre az útra és próbálom, mit tudok, mit tanultam, mit tapasztaltam átadni másoknak, kik igénylik és elfogadják ezt.

Hálás vagyok a sorsnak és nektek, kik „fűztetek”, hogy írjam meg az Út alatt átélt élményeimet. Azt, hogy bíztattok és segítetek. Nem tudom elmondani, hogy milyen energiákat és örömöt adott, hogy volt olyan nap, amikor 958 ember olvasta mit írtam és a hazatértem után három héttel, még mindig a levelekre és üzenetekre válaszolok. Hogy az élménybeszámolóra a nagyterem 3 nap alatt betelt és két másikat kell szervezzek.

Etelka és Attila meghívott az élménybeszámolójukra, Balatonszőlősre és édesanyámmal – ki már alig várta, hogy megismerhesse őket – elmentünk a hívó szóra és az előadásuk végén megkértek én is mondjak pár szót. Valahogy így hangzott: Mindig is tudtam, hogy az Út mindenki számára mást jelent, másképpen éli meg, mást tanul belőle, de hogy ennyire azt érezzem, hogy máshol, máskor jártuk az utunkat az nagyon megdöbbentő. Fontos, hogy az Úton ne szégyelljük a hibáinkat, gyengeségeinket, mert ezekből születnek a valódi barátságok és a nehéz pillanatokban ezek a barátságok fognak igazi erőt adni. A hited és ezek a barátságok lendítenek majd át a legsötétebb pillanatokon. Mert ne feledd, a hajnalt csak a legsötétebb órák után pillanthatod meg és ezek az örömök, fájdalmak csak akkor érnek valamit, ha a van kivel megosztanod őket. Vannak dolgok, melyek nem vásárolhatók meg pénzért, csak azoknak jár kik elég „erősek” és kitartóak hozzá és ezek azok a dolgok melyekért érdemes élni!