Gondolat bonbonok

fotel negyzet 008Írni úgy, hogy nem szeretsz, miképpen lehet? Nem is értem... Aztán egyszer csak valaki azt mondja neked - egy búcsúzásnál visszafordulva -, hogy „Neked írnod kellene!". Nekem? Kérdezek vissza, hiszen még a gyermektáborokba is édesanyám írta meg előre a levelező-, vagy a képeslapokat és csak annyit kellet volna odapingálnom az aljára, hogy Isti, de legtöbbször az sem sikerült... Megkímélve persze ezzel a családi kasszát, hiszen így a levelezőlap jó lett a következő táborra. :o) Hányszor jutott eszembe édesanyám, hogy miképpen reagálhatta le, amikor megkapta a saját maga által írt lapot és örömmel lobogtatva vitte be édesapámnak, hogy „írt" a fiacskád a táborból. Bármikor, bárhová előbb telefonáltam - került, amibe került -, mint hogy nekiüljek levelet írni.


Azután, mikor ez a „Neked írnod kellene!" mondat elhangzott, megtalált egy sürgős feladat, mely egy könyv előszavának megírása lett volna, de kapásból visszautasítottam, hogy erre én alkalmatlan vagyok. De egy fél órára rá, hirtelen jött egy gondolat, leültem és elindultak az ujjaim a billentyűzeten és megszületett a beköszöntő. Ma sem értem, miképpen sikerült...csak úgy kopácsoltak az ujjaim, mintha nem is én pötyögném be a betűket. Ráadásul nagy sikert is aratott, ami meglepett, de ugyanakkor jól is esett...büszke voltam rá és erre határozottan emlékszem. Naná, hogy ez az érzés megmaradt bennem.
Aztán hosszas csönd, de egy magánéleti válság és az egy éves koráig nevelt kisfiútól való elválás megviselt és egy téli éjszakán újra beindultak az ujjaim a klaviatúrán. Ekkor született a „Gondolatok a kiságyból". Majd a következő, szintén az érzelmek által buggyant ki belőlem édesapám halála miatt és aztán újra hosszú csend...
2 év telt el, mire a kutyusunk karácsonyi ünnepünket beárnyékoló halála és a könnyek újabb sorokat voltak képesek kimosni belőlem.

Lehet, hogy az írás érzelmi töltöttség függvénye, vagy kinek ez a hivatása, annak bármikor, bármilyen témával kapcsolatban könnyedén megy és a Múzsa csókjára nincs is szüksége? Nem tudom. Sokat és sokszor gondolkodtam rajta, hogy mikor és mi változott meg bennem, hogy az írást már nem éreztem tehernek és a szavak, mondatok, gondolatok folyamatosan kezdtek előbuggyanni belőlem.
Mi válthatta ki? Talán amikor Debrecenben évente több oldalas beszámolókat kellett írnom, vagy amikor az évnyitó, évzáró beszédeimet építettem fel, vagy a szomorúbb eseményekre a nekrológokra készülve ültem le, hogy végiggondoljam mit is szeretnék mondani arról az emberről kit szerettem, tiszteltem és munkásságát nagyon nagyra becsültem. Valószínűleg innen datálódik a pillanat, hiszen először a gondolataimban fogalmazódik egy egésszé a mondanivaló és leírni, már csak idő kérdése. Bár azt is megfigyeltem, hogy ha nem írom le azonnal, van, hogy nem vagyok képes reprodukálni az akkor felvillanó érzést, ötletet, mondandót.

De az is lehet, hogy az elmúlt 5 évben a munkahelyeimen a magazinokba írt anyagok, a hírlevelek, vagy a prezentációkban elmondottak segítettek ebben. Az igazi ok talány, bár egyik barátom úgy fogalmazott, hogy a színpad hiányában, most itt és így tudod kifejezni magadat...és lehet ez a rejtély kulcsa.
Aztán az El Camino-ra történő felkészülésemnél valamitől elkezdtem írni a versenyeimet és innentől már nem volt megállás. Jöttek a gondolatok azokról a témákról, melyek megérintettek és a mondandóm róluk kikívánkozott belőlem, majd ezek a Camino alatt már csak úgy áradtak valahonnan szívem és lelkem legmélyebb bugyraiból. Nem kellett gondolkodnom rajtuk, mert mint egy gejzír törtek a felszínre, mintha a sorok nem is belőlem jöttek volna. Talán édesapám is ezt szerette volna, hiszen Ő remek mesélő volt, kinek néhány írása is rám maradt emlékül.

Nem vagyok író, sem blogger, csak valaki, kinek van mondandója a Világ számára, és ha megtisztelsz vele és elolvasod, megköszönöm! Amennyiben pedig akár egyetlen olyan mondatot, gondolatot is találsz benne, mi képes volt segíteni, adni valamit, már megérte, hogy „összetalálkoztunk" és a lelkem máris jobban mosolyog és bízom benne a tiéd is!