Vilagaim.com Blog

Mert a gondolat számomra olyan, mint egy bonbon. Hol édes, mint a méz, hol bódítóan alkoholos, hol már látszik rajta, hogy nem mai, de aztán a tartalma szétárad benned és a figyelmed mégsem képes semmi másra koncentrálni, mint csak az ízére. Ilyenek a gondolat bonbonok is. Hol vidám, hol vicces, hol szomorú, néhol elkeserítő, de legtöbbször elgondolkodtató. Hiszen a célja pont ez, hogy elgondolkodj rajta kedves olvasó! Hiszen beszélgetni fontos, még ha a mai világban a kávéházak és a cukrászdák meghitten olvasgató és beszélgető látogatói már nem is ugyanazt a hangulatot árasztják magukból. De talán ha itt jársz és megpihensz kicsit, majd olvasol esetleg egy tea, vagy egy kávé mellett, újra úgy érezhetjük, mint réges régen. Hiszen kíváncsi vagyok a véleményedre, arra, hogy Te miképpen is vélekedsz ugyanarról a témáról és így ez a mai világnak a virtuális bambusz lapozón elhelyezett újságja, amit aztán ugyanúgy, mint annyi évvel ezelőtt Hacsek és Sajó, vagy Jenő és Lujza, mi is oly megmosolyogtatón beszélhetünk ki.

Vivicitta, az év első hivatalos félmaratonja

- - Play true and fair
  • Betűméret: Nagyobb Kisebb
  • Találatok: 465
  • Felíratkozás frissítésekre
  • Nyomtat
465
Vivicitta, az év első hivatalos félmaratonja

Valahogy sohasem vonzottak a tömegrendezvények és nem nagyon értettem, miért jó, ha több tízezer ember fut egymás sarkában úgy, hogy kikerülni sem könnyű egymást… Ma megértettem.

Mert nem kérdés. Tényleg jó érzés. Jó együtt lenni olyan emberek ezreivel, akiknek, ha nem is pont ugyanaz a célja erre a napra, de az alapcélunk mégis megegyezik, leküzdeni a 21,1 kilométeres félmaratoni távot és legyőzni saját magunkat és átlépni egy újabb korlátot.

Persze, van akinek már rég nem ez az első félmaratonja - mint nekem is -, azonban a rajtzónákban ott állnak izgalommal telve az elsőbálozók és akaratlanul is eszembe jut, amikor én indultam útnak első alkalommal. Mindig tanulunk belőle és azt hiszem ez az egyik lényege, a másik, hogy legyen örömforrásunk is mindebben és ne csak a küzdelemről és az erőfeszítésről szóljon.

A múltheti maratont azért még a lábamban éreztem és emiatt a héten nem is futottam, csak tegnap 8 kilométert és inkább bicóra pattantam és azon regenerálódtam. No és hála Attilának és remek masszőr kezeinek, mert a két alkalom gyúrás is igencsak ráfért a kizsigerelt izomzatomra.

Szerettem volna javítani az időeredményemen, hiszen 2014-ben kitűztem célomul, hogy 1:30-as félmaratont fussak és bár a tavalyi szezon nagyon jól indult - mindjárt egy 1:33-as idővel -, de elkövettem egy orbitális hibát, amiért ezt követően nagyon megbünhődtem… Megfáztam és beteg lettem, mert nem öltöztem át a versenyt követően mielőbb, majd rá egy hétre - bár javult az állapotom, de nem eleget - ráfutottam - bár tudtam, nem lenne szabad - egy újabb versenyen és nem csak, hogy jóval rosszabb időt futottam, de totális mértékben visszaesett a teljesítményem és nagyon lassan billent vissza. A szezon nagy része kimaradt és csak a zarándoklatomat követően kezdett javulni, de messze elmaradtam a tavaszi eredményemtől, amikor másodpercre beállítottam a 2014 novemberi egyéni rekordomat.

Szép tanulópénzt fizettem, úgyhogy egyet tudtam, ma biztos nem követem el újra ezt a hibát. Viszont az eredményt, megközelíteni sem tudtam a 12 hónap alatt. A múlt heti maratonon lett a legjobb időeredményem azóta, 1:46, de ez csak egy félmaraton részidő és akkor tudtam, hogy ennek még a duplája előttem áll, a történetét pedig már ismeritek. Most azonban szerettem volna javítani. Azt tudtam, hogy az egyéni csúcsom megdöntésére nem lesz esélyem, de fejben azt mindenesetre eldöntöttem, hogy azért 1:40 alá jó lenne becsusszanni.

A lécet azonban sosem teszem alacsonyra, mert átlépni mindenki tudja és eldöntöttem hogy miután az első rajtzónából indulok, megpróbálok az 1:30-as iramfutókkal menni, amíg csak bírok, aztán lesz, ahogy lesz…

Bár az időjárásjelentés nyári meleget mondott, ebből reggel még mit sem lehetett érezni és egy pulcsit is magamra kaptam indulás előtt, hogy tényleg elkerüljem a megfázást.

A város szinte üres, csak egy-két elmebeteg - tényleg akadt egy pár - futóruhás autós, index használata nélkül és minden egyéb főbenjáró vétségnek minősülő közlekedési vétség mellett száguldozott a Könyves Kálmán-, a Hungária-, majd a Róbert Károly körúton. Szerencsére mindenki megúszta az íly módon versenyre igyekvőket és végig az út mentén lehetett látni ma reggel sokan keltek korán azért, hogy együtt sportoljunk egy jót. A villamos- és buszmegállók is dugig voltak a futóruhás nőkkel, férfiakkal, lányokkal, fiúkkal, gyerekekkel, családokkal. Jó érzés fogott el. Aztán az Árpád-hídon, már szó szerint hömpölygött a gyalogos tömeg a Margit-sziget felé. Lekanyarodtam a dagály irányába és „kértem“ egy parkolóhelyet és bár tényleg zsufiház volt már akkor is, de pont akadt egy árva hely az egyik utcácskában, ahova még be tudtam kiskanállal parkolni az autómat. Köszönöm!

Úgy volt, hogy nem egyedül megyek innen, de a futótársam sajnos rástresszelt élete első félmaratonjára, pedig tudom, simán megcsinálta volna és azt is tudom, hogy a próba nélküli feladás, sokkal nagyobb teher most számára, mintha legalább megpróbálta volna… mert így ott marad örökre a HA… de ez már nem fog kiderülni soha. Az ajtók azért vannak, hogy használjuk őket, hogy amikor előtte állunk és annyira vágyunk arra, hogy megtudjuk mi is rejlik mögötte, akkor legyen bátorságunk kinyitni és belépni rajta, mert egy teljesen más oldalunkat fogjuk megismerni általa… Remélem, egyszer majd kinyitja és belép rajta!

Begyalogoltam a szigetre a hömpölgyő tömeggel, amely szinte sodort magával. Nem mondom, hogy feldobott az a tény, hogy szinte orkán erejűvé erősödött közben a szél, ugyanis a zászlókról lehetett látni, hogy pont szembeszelünk lesz a Kopaszi-gátig… ami 12 kilométerre van… Nem vágytam a múltheti ellenszeles élmény ismétlésére, de ma ezt dobta a gép, ellenben nincs hőség, ami viszont jó hír. 1:1 az állás egyelőre.

Marciékkal találkoztam, ugyanis az alapítvány csapata ajánlotta fel, hogy fussak velük és boldogan tettem eleget felkérésüknek, hogy a Return US Alumni csapatát erősíthessem a mai napon. (Az alapítvány, amelynek fővédnöke vagyok, a funkcionális analfabetizmus ellen küzd, ugyanis hazánk lakosságának 30!!%-át érinti mára ez a probléma, ami lássuk be, elég dermesztő 2016-ban…) Szép egyenpólónk is lett. Gyorsan el is köszöntem, ugyanis más-más rajtzónákból indultunk és már csak 30 percem maradt a rajtig és tudtam a szokásos WC tortúra, nem lesz egyszerű feladat. Még jó, hogy férfi vagyok, mert a nőknél ezer kilométeres sorok kígyóztak, így lazán látogatták a férfi mellékhelyiségeket is. Sosem értem én ezt, hogy ha egy rendezvényen több tízezer embert várnak, akkor miért nincs elegendő lehetőség… de ki vagyok én, hogy ilyeneket kérdezzek.

Megkerestem gyorsan Krisszék sátrát - Sportime magazin -, de már mindenki elhúzott a rajtzónáiba… maradt tíz percem. Gyors rajtszámszerelés, frissítés, szerelékellenőrzés és igazítás, cipőfűző ellenőrzés, aztán kocogás az egyes rajtzónába.

Huuuu… bakker mennyien vagyunk. Állítólag a 10 000 félmaratonon induló versenyző legvége az Árpád-hídnál van. Azonban én az első zóna végére állok. Látom az 1:30-as iramfutók zászlajait, körülbelül a zóna 1/3-nál állnak. Nem baj, ilyen tömeg úgysem indul meg ezerrel, mert képtelenség, majd szépen felhúzok rájuk. Közben elrajtolnak a kerekesszékesek és mi is felkészülünk. Az egyes és a kettes zóna együtt indul.

3-2-1- RAJT!

Megindul a mezőny, de eltart egy ideig, mire elérem a rajtvonalat, lenyomom az órám és meglódulok. (A teljes mezőny rajtja 25 percen át tartott!!!) Húzok el a szélén, mint a villám, hogy utolérjem az iramfutóimat, de már most látom, hogy baj van, mert nagyon messze járnak. Nem is értem, hiszen meg van adva számukra, hogy mennyivel kell fussanak és azt kell tartaniuk, de ez nem az a tempó az fix. 17 km/h-val seprek utánuk és már a rakpartra érünk és a harmadik kilométernél tartunk, mire utolérem őket, de azt azonnal érzem, hogy ez nem volt jó taktika, mert túl gyors volt, így szépen el is futnak tőlem, pedig a tempójukat - és ez az előző hetek versenyadataiból is kiderül -, elég szép ideig tudom tartani… Next time, bye, bye 1:30-as félmaraton a mai napra… Hiába van időelőnyöm hozzájuk képest, hiszen jóval hátrábbról indultam, de abból a tempóból, ahogy távolodnak látom, ez még nem az 1:30-as idő amit futnak és sok volt az első három kilométer tempója…

No sebaj, azt azért tudtam, hogy az az időeredmény úgyis sci-fi lenne mára, de azért szívesen kipróbáltam volna, mert kevés versenyen van iramfutó sajnos. Keresem a helyem a mezőnyben, elég gyorsan szétszakadozunk és ahhoz képest, hogy mennyien indultunk, máris egyedül küzdök a pofaszéllel, pedig bíztam benne, hogy lesz azért ekkora tömegben hova bújni, de ez sem jön össze. Közben elhagyjuk a Parlamentet, aztán át a Lánchíd alatt, megkerüljük a Széchenyi teret, át a Lánchídon, majd jön az egy év alatt, húszor átadott Várkert-bazár az első frissítőponttal és az 5-ik kilométerrel. Frissítés nélkül továbbfutok.

Szarvas tér, Attila út, Dózsa György tér, majd át az alagúton és utána balra a Bem-rakpart felé. Találok egy társat, akinek a tempója szimpatikus, de elég hektikusan fut sajnos, hol gyorsít, hol nagyon lelassít, így hol megelőzöm, hol visszaelőz… a fene sem érti…

Ahogy kanyarodunk a Bem-rakpart felé a nézők sorfala és hangos biztatásai között, kitisztul a kép és igen jól látom, a rakpartra vezető kanyarban egy fekete csuhás atya áll és ahogy odalépek elé, futtomban érint meg és ad áldást. Ez most tényleg nagyon jól esett. Köszönöm atyám! Vannak, akik érzik, mikor, mi kell a nyájnak és azt is érzik, hogy az ilyen pillanatok azok, amelyek közelebb hozzák az emberekhez az egyházat… már aki érti és akinek ez fontos… Futok tovább és a Halászcsárdánál elindulok a budai alsórakpartra, hogy a lejtő alján egy szűk jobbost nyomjak, majd meg se álljak a Kopaszi-gátig a brutál szembeszélben. De valahogy ma nem zavar annyira, mint egy héttel ezelőtt… mondjuk, akkor már 23 kilométernél jártam…

Ahogy futok lefelé, hallom, hogy mögöttem egy férfi megszólal: „Hajrá Szivi! Neked kevés ez a táv.“ Érkezik is a válasz: „Köszi, tényleg kevés.“ és ebből, azonnal tudom, hogy ki fut mögöttem, vagyis ki előtt futok!!! mert ugye nem mindegy. :))) Szóval, hátranézek és jól sejtettem, Dr. Lubics Szilvi a többszörös Sparthatlon és Ultrabalaton győztes ultrafutónk jön sréhen mögöttem. Elmosolyodom, köszönök neki és mondom: „Azért bearanyozza a napom és növeli az önbizalmam, hogy előtted futhatok egy kicsit.“ :)) Jót mosolygunk rajta, aztán bevesszük a kanyart és együtt ráfordulunk a végeláthatatlan, szembeszeles egyenesre. Többen jönnek vele, mögötte. Futok a bal válla mögött. Nézem ahogy fut. Még sosem találkoztam vele, így nem is láthattam futni, legalább is élőben. Elképesztő munkát végez a felsőtestével, Tulajdonképpen úgy néz ki, mint ha karból és vállból futna és a lába csak megy előre, szépen felváltva. A Lánchídig futunk együtt, aztán „megkegyelmezek neki“ és elengedem. :))) Pedig örülnék, ha bírnám tartani a tempóját, de nekem mára csak ez a pár perc „hírnév“ járt.

Próbálok újabb társra lelni. Azért itt most elég szépen vagyunk, úgyhogy be is állok egy bolyba és jól is érzem magam a szél ellenére is. Zenakarok, ütősegyüttesek, hol itt, hol ott az útvonal mentén, ami azért feldobja a hangulatot elég rendesen. Köszi srácok, jók voltatok az összes „koncerthelyszínen“! :)

Frissítőpont, 10 kilométeres kontroll chipszőnyeg, brutál szél és tempó. Ez a jellemző a 12 kilométeres fordítóig, amely a Rákóczi-híd után a Kopaszi-gátnál van. Addigra azért a kis bolyunk szanaszétszakad és maradunk hárman. Sokan leállnak a frissítőpontnál, kikapom a lány kezéből a poharat és futás közben egy kortyot iszom a sima vízből, de van saját kulacsom, így futok tovább és abból frissítek. Tudom kéne ennem, de valahogy nem megy. Persze tudom, hogy ezzel hülyeséget csinálok, de akkor sem bírom magam rávenni, valahogy a gondolatától is rosszul vagyok, hogy betoljak egy energia gélt… pedig kéne… A Műegyetem előtt végül egy kicsit letolok, aztán jöhet a Szabadság híd. Elég jól haladok, ezt érzem, de abban úgy látom hiába reménykedtem, hogy - az ésszerűség szerint -, ha visszafordulunk, akkor ugyanaz a durva szembeszél, támogató hátszéllé szelídül… Mert egy nagy túróst. Bakker… ez szívás… ez most is szembe fúj… hogy a búbánatos rézfánfütyülő jó édes… majd kimondtam micsoda áldja már meg, most akkor ez hogy is van???

Mindegy. Futás a mai program, ha fúj, ha fúj…

Átlibegek a hídon, aztán a Corvinus mellett el a Bálnáig és jobbra le a pesti rakpartra. Na most akkor ez a szélirány dolog tényleg hogy van? Mert, itt a pesti oldalon, megint a folyásirány felé futva is pofaszél van… Valaki nagyon vicces kedvében van odafennt. Egyáltalán nem vicces!!!

Innen, már „csak“ vissza kell futni a szigetre. Még hat kilométer. Megelőz, egy eléggé furcsa mozgáskultúrájú, de gyorsan haladó pirospólós férfi, így tempót váltok és igyekszem vele menni. Sikerül. Közben figyelem a járdát, mert édesanyám megígérte, hogy a vasárnapi misét követően, a Ferenciek teréről lejön a rakpartra. Keresem, aztán meg is látom. Jó helyen áll, messziről integetek neki, hogy észre vegyen, de nem vagyunk sokan, úgyhogy hamar megpillant. Kiabál, drukkol. Jó ez így! :))) Futok tovább, még egy ötös van hátra.

Kezdek fáradni. Egy pillanat alatt jelentkezik. Iszom, de kevés. Közben a visszafelé úton már a nap is kisütött, így az erejét is érezni, ami pont most nem igazán hiányzik és néha a szembeszél is megint meg-megviccel. A Lánchíd alatt átbújva érzem először, hogy baj van… Lehet, tényleg enni kellett volna… tudtam… de már késő… Mire most megenném és hatna, már vége a versenynek.

Valahol a piros pólós új társam lemaradt, de most újra megelőz, így újra ritmust váltok és jókor jön a segítség. Közben valakiért elhúz a mentő… nem jó érzés… Elfut egy csaj mellettem morogva… már egy ideje hallom magam mögött az érces hangon zsörtölődő alt hangját, aztán ellép tőlem. Lassulok… Jön a híd, de látom nem ott futunk vissza, ahol lefelé… áhh, ez most nem tetszik… Közben elég frissnek tűnően fut el mellettem egy fiatal lány, akit még reggel láttam a hídon a szihógetre tartva. A rajtszámán a felirat: „Első félmaratonom“ Bakker, jól tolja, kicsit megtapossa a lekivilágom, de ha nem tetszik, fussak gyorsabban, nem igaz? A híd alatt a frissítőpont, de tovább kell még fussunk egy kicsit, fordító, aztán fel a kaptatón a Jászai Mari-térre, onnan pedig fel a Margit hídra. Komoly tempóvesztést érzek, legalább is abból, hogy egyre többen futnak el mellettem és közben a hídra fel - pont az emelkedőn - megint a durva pofaszél. Küzdök magammal és a gondolataimmal.

Kemény, hogy az agyunk mennyire képes gátolni teljesítményünket és csak rajtunk múlik, hogy hallgatunk-e rá, vagy azt monduk neki, hogy kuss, pofa be, most én diktálok. Egyre nehezebben diktálok neki, de csak elérem a híd közepét és ráfordulok a célegyenes felé vezető útra.

Jólesik ez a lejtő, így kihasználom és belehúzok. Elmegyek a hatodik és egyben utolsó frissítőpont mellett. Már nem iszom. Csak arra vágyom, hogy vége legyen. 450 méterre a céltól egy nagy kapu és alatta DJ Dominik - akivel lepacsizok közben - nyomja a Sing Hallalujat Doctor Albantól, és bár jó a zene és a ritmusa is és szeretm is, de tőlem nyomhatná most a doki (akivel egyszer léptem is fel együtt) személyesen is, akkor is tojgliznék rá, mert már csak a célba szeretnék beérni.

Valahogy a kapun átfutva elszáll az erőm… még 400 méter… sohasem lesz vége, pedig már látom a célkaput, az út szélén, a kordon mögött a rengeteg szurkolót, de csak a kaput nézem, hátha becsörlőz, de sajnos ez a feladat is rám marad. Tudatosan nem néztem az órámra végig. Mindig 14 kilométernél nézem meg, hogy mennyire kell megnyomjam az utolsó hetest, de most nem néztem. Tudtam pontosan, hogy pontosan annyit mentem, amennyi a mai napon kitellt belőlem és hiába nézném, több, ma nem megy.

Hallom a spekert, ahogy mondja a beérkezők neveit és végre meglátom a stopper nagy piros kihejzőjét a kapu közepén… Nem hiszem el, azt hiszem rosszul látok, mindjárt fordul 1:37-re. na elég a nyavajgásból, akkor most még rádobjuk a tűzre amink van és hajrá. Besprintelek a célba, miközben hallom, hogy kiabálja a speaker, hogy CSURKA István… majdnem… Aztán kijavítja, így „kétszer“ is beérek a célba… a pejslim jött egy kicsit később.

Vivicitta1

De megcsináltam és ez a lényeg és hogy messze nem vagyok annyira ki, mint szoktam a versenyek végén. Ez mondjuk jó. Slattyogok tovább a folyosóban a többi beérkezővel, majd megkapom a kiérdemelt csodaszép befutóérmemet, aztán a befutócsomagot egy-két csokival, valami frissítőkrémmel és egy nagy üveg ásványvízzel, amiből azonnal kérek is még egy üveggel, mert csak azt várom, hogy a fejemre önthessem egy részét.

Meleg lett nagyon a végére. De soha rosszabbat, azaz melegebbet!

Vivicitta2

1:37 a vége. Boldog vagyok, mert a cél az 1:40 alatti idő összejött és nem ez a fontos verseny a szezonban, lehet - és kell is - még hova fejlődni. A eredménylistát megnézve a majdnem 10 000 indulót tekintve korcsomportomban a 6-ik , korosztályomban a 43-ik és összetettben a 463-ik lettem! :)) Tök jó! Mondjuk, most nem érzem azt, hogy nagy motivációm lenne egy holnapi futáshoz, de ki tudja, mit hoz a holnap…

Vivicitta

Egy csomó ismerős, jó kis beszélgetések, remek hangulat és boldog mindenki és ezt a legjobb nézni. Mert a teljesítés a fontos, ahogy az elején is írtam, semmi más. Magunk leküzdése, saját álmaink, céljaink elérése és ez ma, szemmel láthatóan, nagyon sok ezer embernek sikerült. Akik már tudják, miért jó futni, életmódot váltani, egészségesebben élni, tenni egészségünkért egy kicsit és áldozatot is hozni néha ezért. No és megérezni belűről is azt, hogy miért is jó 10 000 emberrel együtt, közösen sportolni egy szép - bár igen szeles - vasárnapon.

&copyVilágaim.com
Last modified -
0

Hozzászólások