Vilagaim.com Blog

Mert a gondolat számomra olyan, mint egy bonbon. Hol édes, mint a méz, hol bódítóan alkoholos, hol már látszik rajta, hogy nem mai, de aztán a tartalma szétárad benned és a figyelmed mégsem képes semmi másra koncentrálni, mint csak az ízére. Ilyenek a gondolat bonbonok is. Hol vidám, hol vicces, hol szomorú, néhol elkeserítő, de legtöbbször elgondolkodtató. Hiszen a célja pont ez, hogy elgondolkodj rajta kedves olvasó! Hiszen beszélgetni fontos, még ha a mai világban a kávéházak és a cukrászdák meghitten olvasgató és beszélgető látogatói már nem is ugyanazt a hangulatot árasztják magukból. De talán ha itt jársz és megpihensz kicsit, majd olvasol esetleg egy tea, vagy egy kávé mellett, újra úgy érezhetjük, mint réges régen. Hiszen kíváncsi vagyok a véleményedre, arra, hogy Te miképpen is vélekedsz ugyanarról a témáról és így ez a mai világnak a virtuális bambusz lapozón elhelyezett újságja, amit aztán ugyanúgy, mint annyi évvel ezelőtt Hacsek és Sajó, vagy Jenő és Lujza, mi is oly megmosolyogtatón beszélhetünk ki.

Mese a kitartásról

- - Gondolat Bonbonok
  • Betűméret: Nagyobb Kisebb
  • Találatok: 833
  • Felíratkozás frissítésekre
  • Nyomtat
833
Mese a kitartásról

Pár hete nehezen megy. Nehezen tudok felkelni, elkészülni, majd elindulni. Amikor kilépek a kapun és elindítom az órámat, amikor felülök a bicóra, amikor beugrom a medencébe, már semmi gond nincs és utána is kimondottan jól érzem magamat, de az odavezető utak, valamitől sokkal nehezebben mennek, mint korábban.

Így történt szerdán is.

Körülbelül akkorra értem csak az uszodába, amikor máskor végezni szoktam. Mindig egyedül hasítom a vizet és síri csendben teljesítem az előírt napi penzumot.
Azonban, most gyermekzsivalytól volt hangos már az előtér is és azonnal láttam, ugrott a mai edzésem. Haragudtam magamra, mert tudtam, később már nem lesz időm visszajönni. Azért benéztem a medencetérbe - hogy bent is vannak-e már -, de az még a szokásos, teljes üresség képével fogadott. Kicsit bizakodni kezdtem, de abban a pillanatban megjelent egy egész csapat gyerkőc, hogy birodalmukba vegyék a medencét és szinte elsodortak a folyosón. Termetes testnevelőtanár kísérte őket, akihez odaléptem és megkérdeztem, hogy van-e esélyem úszni, vagy mindegyik sávot használni fogják a háromból? A szimpatikus tanár úr mosolyogva válaszolta, hogy jöjjek csak bátran, mert Ők csak kettő sávra tartanak igényt és ha számomra megfelelő, akkor a középsőben nyugodtan edzhetek.

Villámsebesen átöltöztem és a bemelegítés, majd az óraindítás után, máris a bemelegítő hosszakat róttam.

Igyekszem keveset pihenni a feladatsorok között, de ennyi gyerkőccel körülöttem, ilyen hangzavarban, azért még a koncentráció sem mindig könnyű és el-elvonta a figyelmemet.
A nebulók nagy része a jobbomon lévő sávban végezte a feladatokat, míg a baloldali sávban, csupán két kislány volt, egy tanárnő vezetése mellett.

A jobb sávban igazi jambori volt és a tanár úr, sokszor körlégzéssel volt kénytelen a sípját fújni és rendet tenni. Legalább negyven gyerek egy pedagógusra, mindez egy medencében, ahol természetesen még jobban kell figyelni rájuk és ha emellett még ennyire fegyelmezni is kell… hát, nem irigyeltem szegényt. Kiabáltak, nevettek, mást csináltak, de a legnagyobb része - ahol csak tudta - egyszerűen végiglógta a feladatokat.

A jobboldali sáv dominanciája miatt a másikra nem is igen tekintettem, hiszen éppen elég volt arra koncentrálnom, hogy csak tíz, vagy húsz másodperces szüneteket tartsak a hosszak között és aztán újból és újból nekiiramodjak, figyeljek a helyes kartempókra, légzésre, fejtartásra, stb. De aztán mégis észrevettem, hogy egyre többet figyelem a mellettem úszni tanuló két kislányt.

Nagyon nehezen ment nekik és tényleg azért aggódtam, nehogy belefulladjanak, annyira küzdelmesek voltak a tempóik. De míg a csapat - a váltások, instruciók, stb. miatt -, az egy óra leforgása alatt, talán ha 20 percet töltött hasznosan a vízben, addig a két lány a teljes hatvan percet végigdolgozta. Mit dolgozta, végigküzdötte! Ugyanis a két kislány közül az egyik értelmi fogyatékkal élő, míg a másik látássérült volt.
Mégis, ez a két lány, a koncentráció, a kitartás, a küzdeni akarás igazi mintapéldáját mutatták be. Egyre nagyobb tisztelettel figyeltem őket és amikor úgy éreztem, már nem bírom, az adott erőt, hogy mit nyávogok, amikor ez a két sérült kislány, valóban olyan erővel küzdenek mellettem, mint akik az életükért harcolnak és ha nekik sikerül, akkor én egyszerűen nem tehetem meg, hogy feladom és csöndben hazakullogok.

Hamarabb végeztem mint Ők és a kispadon ülve sem tudtam a szemem levenni róluk. Amikor végeztek is maguktól másztak ki - szó szerint - a partra és nem engedték, hogy a tanárnő segítsen nekik. Ez a látássérült kislány esetében, különösen megrázó pillanat volt, ahogy kereste a kapaszkodáshoz megfelelő részt és ahogy kimászott végül a vízből. Alig bírtam ki, hogy ne ugorjak oda segíteni, de közben tudtam, nem szeretné, s akármennyire is nehezen ment neki, mégsincs rá szüksége. Elképesztő volt az a kitartás és az az akaraterő, ami bennük rejlett. Ritka erény, és sok ép ember nem képes ezt produkálni és tulajdonképpen pont ez is jutott róluk eszembe.

Hiszen a többi gyermeket nem lehet hibáztatni, hogy nem értik, azaz nem értékelik még, hogy milyük van, azaz milyen képességeik nem hiányoznak és még nem néznek fel kellő mértékben két társukra, akik bizonyos képességeik hiányában is komolyabban dolgoztak, kitartóbban próbálkoztak a siker érdekében bármelyikőjüknél és biztos vagyok benne, hogy hamarabb is fognak megtaulni úszni, mint a többi gyerek nagy része.

Tanulnunk kell az ilyen kislányoktól, tanulnunk azoktól, akik sérülten, betegen, hiányosságokkal küzdve is céltudatosan és kitartóan küzdenek álmaikért, céljaikért minden egyes nap. Nincs jogunk panaszra, kifogásokra és arra, hogy állandóan másokat hibáztassunk amiatt, hogy nem sikerül, hogy bénázunk! Kizárólag rajtunk múlik, hogy valóban akarjuk-e. Igen, akarjuk-e, nem pedig csak szeretnénk. Óriási különbség! Sokkal többet ér minden fájdalomnál, a kudarc pillanatainál, amikor végre sikerül, amikor megvalósítod, amikor könnyedén végrehajtod azt, amit elhatároztál. Ez az öröm, minden egyes verítékkel teli percet megér. Sokan nem értik, miért jó küzdeni, néha szenvedni, kibírni a fájdalmat, vagy kevesebbet szórakozni, aludni, hogy megtanulhassunk, elérhessünk valamit. De pont ők - akik nem értik - nem is fogják soha megérteni, hiszen nem élhették még át ezt az élményt. De nekünk, akik már igen, feladatunk, hogy elmeséljük nekik, hogy érezzék, az első lépés a legnehezebb, az hogy elinduljunk végre és bár az út sohasem nyílegyenes, sohasem csak sík vidéken vezet, de a cél öröme, mindent felülír.

Kívánom, hogy éld át Te is és mindig csodálattal tekints azokra a gyerekekre, felnőttekre, akik fogyatékosságaik ellenére is kitartóan küzdenek álmaikért! Mert ők az igazi példaképek!

&copyVilágaim.com
Last modified -
0

Hozzászólások