Vilagaim.com Blog

Mert a gondolat számomra olyan, mint egy bonbon. Hol édes, mint a méz, hol bódítóan alkoholos, hol már látszik rajta, hogy nem mai, de aztán a tartalma szétárad benned és a figyelmed mégsem képes semmi másra koncentrálni, mint csak az ízére. Ilyenek a gondolat bonbonok is. Hol vidám, hol vicces, hol szomorú, néhol elkeserítő, de legtöbbször elgondolkodtató. Hiszen a célja pont ez, hogy elgondolkodj rajta kedves olvasó! Hiszen beszélgetni fontos, még ha a mai világban a kávéházak és a cukrászdák meghitten olvasgató és beszélgető látogatói már nem is ugyanazt a hangulatot árasztják magukból. De talán ha itt jársz és megpihensz kicsit, majd olvasol esetleg egy tea, vagy egy kávé mellett, újra úgy érezhetjük, mint réges régen. Hiszen kíváncsi vagyok a véleményedre, arra, hogy Te miképpen is vélekedsz ugyanarról a témáról és így ez a mai világnak a virtuális bambusz lapozón elhelyezett újságja, amit aztán ugyanúgy, mint annyi évvel ezelőtt Hacsek és Sajó, vagy Jenő és Lujza, mi is oly megmosolyogtatón beszélhetünk ki.

Az első maratonom

- - Play true and fair
  • Betűméret: Nagyobb Kisebb
  • Találatok: 438
  • Felíratkozás frissítésekre
  • Nyomtat
438
Az első maratonom

Nagy mumus volt. Régóta és mindig közbejött valami.

Talán az okozta ezt, hogy számomra mindig szükséges, hogy lássam magamat az adott helyzetben, ebben az esetben, miközben a maratont futom. De ez sohasem ment. A fele igen, de a teljes táv mégsem.

Valahogy ezekre a tömegrendezvényekre sem vágytam és bár bizonyára megvan a maga sajátságos és felemelő hangulata több tízezer emberrel együtt futni, de mégsem vágytam ilyesmire. Szeretek futni, szeretek versenyen futni, de szeretek aránylag magamban futni, nem úgy, mint két éve a Mozgás Éjszakájának tíz kilométerénél, ami életem első tömegrendezvénye volt - és a Kodály köröndig tartott, mire egyáltalán ki tudtam fűzni magam a tömegből és a saját tempómban nekiiramodhattam végre. Addig csak arra figyetem, hogy fel ne bukjak valakiben, le ne tapossanak és amennyire maga a verseny bejött, annyira nem járt át a tömegpszichózis része. Tavaly is indultam, de tanulva az első élményéből, már a mezőny elejéről és így sokkal jobban éreztem magamat.

Visszatérve a maratonra, valóban egy komoly falat jelentett, amelyet évek óta képtelen voltam lebontani. Akik ismernek, ugyan most legyintenek, hogy jó, de terepmaratont pedig minden évben futsz januárban a Téli Mátrán, ahol még az időjárás (hideg, szél, eső, köd), a terepkörülmények (hó, jég, sár) is közrejátszik, de az mégis nagyon más. Ebben az évben 05:10-et futottam ott és nagyon boldog voltam ettől az eredménytől, amely az 1000 indulóból, ha jól emlékszem a 64-ik helyre volt elég, hiszen a célom az volt, hogy hat óra alá vigyem az addigi 06:04-es időmet és ezt elég jól sikerült túlteljesíteni, de ez akkor is más. Itt a nagy emelkedőkön esetleg belegyalogolsz, ha nem bírod, lefelé pedig ha gyorsan is futsz, de mégis pihensz is kicsit. Utcán, az aszfaltdzsungelben, ahol nem állsz meg - elvileg - a monotónia is nagyobb úgy érzem, hiszen bár egy verseny közben nem a tájat nézem, de mégis érzékelem és egy-egy pillanatra kitisztul a kép és rácsodálkozom a természet egy-egy csodájára. Azt hiszem igazán - szó szerint - ez-az én terepem.

De a maraton lefutása egy régi, diákkori álom és cél volt és mikor máskor, ha nem ebben az évben van itt a legjobb ideje a teljesítésének. Három éve, minden január elsején átírtam a céljaim közé és mégsem sikerült, mert beteg lettem mindig pont akkorra, amikor elterveztem, hogy most megcsinálom, ezen a versenyen lefutom. A Jóisten azonban másképp gondolta és ki vagyok én, hogy vitára keljek vele?

Ebben az évben nagyon jól sikerült a felkészülésem - másképpen edzettem - és ez a januári terepmaraton 54 perccel jobb időeredményén is meglátszott, azonban utána beütött a krach és egy gyomorfertőzés - amit lövésem sincs, hol és miként szedtem össze -, ami elég rendesen kiszívta az erőmet és elvette az addigra tudatosan felépített erőnlétemet. Március 20-án Debrecenben, a Rotary Maratonon szerettem volna futni a barátok között, de esélyem sem volt az indulásra. El voltam keseredve, de aztán nekiálltam kinézni, hogy mi lehet a következő alkalom… Nálunk Dunavarsányon május 1., vagy egy új versenyen, az első Kis-Duna Maratonon Ráckevén. De nem éreztem még, hogy meglehetne és bár szépen jött vissza az erőnlétem, jöttek a rövidebb távokon és a duatlonversenyeken is a szép eredmények, de tudtam, ez egy maratonhoz vajmi kevés lesz, hiszen nem futottam január 30-a óta hosszút, talán csak egy-egy 14 kilométeres távot, de az mind nudli ehhez.

Közben persze telt az idő és Ráckevén is kezdte az idulók létszáma elérni a 400 fős limitet, így gyorsan beneveztem, de nem mertem megkockáztatni a maratont, így a nevezésemet, csak a félmaraton távra adtam le.

Munka, időhiány, bicózzak is, ússzak is, fussak is… áhh… egyre jobban értékeltem és becsülöm a triatlonistákat, az IronMan-re készülőket. Most, hogy magam is ráléptem erre az útra látom, hogy mekkora lemondás, mekkora akaraterő, kitartás, szorgalom húzódik meg egy-egy teljesítés eredménye mögött. De akartam. Igen, nem szerettem volna, hanem akartam, mégpedig nagyon.
De látni, akármennyire is szerettem volna, akármennyire is próbáltam levetíteni leki szemeim mozijában… sohasem sikerült. Talán életemben ez volt az első, amikor nem találtam meg azt a filmet, amelyről ezt a jelenetet lejátszhattam volna… és ez nagyon zavart.

Már csak egy hét választott el a versenytől és bár a duatlon versenyeken is - Boronkay Petinek hála - egyre jobb és jobb időket mentem, de mégsem éreztem, hogy készen állnék, mert tudtam nincs mögöttem az a hosszúfutásokkal tűzdelt edzésmennyiség, ami ehhez kellene.

Persze, lehet, hogy sikerülne végigcsinálni, de én kitűztem, hogy 4 órán belüli eredményt szeretnék és az azért edzés nélkül nem is megy és nem is vicc, vagyis nem éri meg, hogy az ember elintézze magát hosszú időre. De akartam, igen akartam és méghozzá nagyon erősen.

Esténkét, amikor már lefeküdtem, tudatosan ezzel aludtam el, próbáltam vizualizálni, hogy ott futok. Már sikerült, de csak egy-egy szakasz erejéig, végig sohasem értem…

Vasárnap így bepróbálkoztam egy dupla távval a veresegyházi duatlon versenyen és magam is meglepődtem, hogy jól bírtam mindkettőt, pedig csak húsz perc különbség volt köztük, sőt, két bronzot is bezsebeltem. Ez volt azt hiszem az a mérföldkő, amely bár sokkal rövidebb távról szólt, de mégis - pont az intenzitása miatt - adott egy kis önbizalmat. Már kezdtem érezni, hogy sikerülhet, mert tudtam, én nem állok úgy a rajtvonalhoz, hogy kudarc lehessen a vége és ne sikerüljön a négy órán belüli idő. Annak sikerülnie kell, nincs más opció, ennyi!

Hétfőn pihentem, kedden pedig futottam egy tizest, aminek az eleje nagyon nem esett jól, de hat kilométer után, mintha valaki fenékbe billentett volna, meglepően könnyedén ment a vége. Eldöntöttem, másnap futok egy félmaratont, hogy lássam egyáltalán megy-e és ha igen, akkor hogyan bírom.

Szerdán jó idő várt és bár a szél eléggé erősen fújt, de nekiiramodtam. Nem nyomtam, csak szépen komótosan, de elfogadható lett az időm és a lényeg, hogy bár elfáradtam, de nem volt különösebb problémám utána sem. Természetesen időben frisíttem és visszatöltöttem utána is, hála a Galdiator Life fehérje- és aminosavkomplexének és a Titánjának.

Csütörtökön írtam is a szervezőknek, hogy kaphatok-e lehetőséget a félmaratonról a maratoni távra átnevezéshez. Aztán borult minden, elmentem ugyyanis egy laza hatost futni, de rég esett ennyire rosszul a sport, mint ezen a napon. Alig vártam, hogy hazaérjek és nem értettem, mi történt velem, mert ennyit utcai cipőben is illene már lazán abszolválnom. Teljesen kikészült a lábam és estére már olyan helyen is fájt - a comb belső részén és a térdem belső oldalán is - ahol eddig futástól még soha. Most viszont elég durván.

Mi a túrót csináljak gondolkoztam, mert így biztos nem fog menni, de még a félmaraton sem. Szépen nekiálltam és használatra fogtam először a SMR-, aztán a triggerhengert is és a következő napokban is hasonlóan cselekedtem. De henger ide, henger oda, ez biza nem javult egy cseppet sem. De nézzük pozitívan, mert rosszabb sem lett. A péntek így a pihenésé lett - de ez úgyis így lett volna a terv szerint is -, majd szombaton csak görgőztem egy órát a henger mellett.

Összepakoltam, előkészítettem mindent és a szervezők is visszaírtak, hogy minden rendben, indulhatok a maraton távon… csak azt nem tudtam, hogy hogyan, mert az a csekély önbizalmam is elszált, amit a hétvégi verenytől kaptam. Nem tudtam mi legyen, így eldöntöttem, futni fogok, de majd reggel eldöntöm, hogy melyik távon.

Így feküdtem le és bár az elmúlt napokban, szépen végigcsináltam a szénhidrát és elektrolitfeltöltést is, de nem tudtam nyugodtan álomra hajtani a fejem. Nagyon fájt, még fekvés közben is. Kevésbé ugyan, mint előző éjjel, de mégis fájt. Elő a csodakrémekkel, aztán meglátjuk mi lesz és bízzunk az Ő jóságában, hátha most úgy gondolja, mégis itt van az idő és elenged.

Nem vagyok túl jó alvó sajnos, de ezt az éjszakámat az ellenségeimnek sem kívánom. Hőhullámok türtek rám, ömlött rólam a víz, mint aki lázas lenne… úgy éreztem, szinte semmit sem aludtam, de az órám kegyetlenül kezdett pittyegni már korán reggel.

Reggeli, öltözés és a plusz ruhák bepakolása, mert betyár hideg lett és ha így marad, akkor láttam, még az is lehet, hogy kesztyűbe kell, hogy fussak.

Időben leértem Ráckevére és még parkolót is találtam nem messze a versenyközponttól, amely egy általános iskolában, annak is a tornatermében kapott helyet. Gyorsan megkerestem az ismerősöket - Ők már átvették a rajtcsomagjaikat -, így én is beálltam a 42 km-en indulók sorába. Aztán, amikor odértem, kiderült, hogy nincs az indulók között a nevem… frankó. Talán ez egy jel és mégsem kellene a maratonon indulnom, futott át a fejemben és míg a a főszervezőt - akivel beszéltem és aki megígérte, hogy intézi az átnevezésemet - megkeresték, lecsücsültem egy székre…

Aztán idővel előkerült és mondta, ha nem baj, hogy a félmaratonosok rajtszámával futok a maratonon, akkor rendben. Hááát, ez legyen ma a legnagyobb gondom, mondtam neki és átvettem a rajtcsomagomat. Közben persze nem kevés idő telt el, úgyhogy bele kellett húzzak, ha vissza akartam érni az autómig, majd a rajtzónába. Persze, mellékhelyiség alig, de a rutin, meg az évek segített és bíztam benne a rajtnál még nem lesz sorállás a mobilbódéknál, így időben megoldottam ezt a sűrgős feladatot is. Ez azért sosem egy egyszerű feladat a versenyeken…

Bemelegítésként egy laza kocogás az autóhoz és a hideg és az erős szél miatt úgy döntök, nem kockáztatok, viszem a szélmellényemet is, mert egy tüdőgyuszira még sincs szükségem. Kulacsok, energiazselék, magnézium, sótabletták rendben, még a kesztyűt is elrakom, aztán hajrá, visszakocogás a rajthoz. Csippellenőrzés, gyors búcsú a barátoktól, aztán már csak a koncentráció és már számolunk is vissza. RAJT!

Megindul a 400 ember és kilépek, hogy a tömeget elkerülve az elejével tudjak menni. Persze, tudom, hogy nem szabad elfutnom az elejét, mert nagyon messze van még a vége, de igyekszem jó helyen maradni. Kinézek magamnak két maratonistát és beállok mögéjük, jó lesz nekem a tempójuk, de aztán egy kilométeren belül lelassulnak és ez így nem teszik, így embert váltok és más mögé sorolok be.

Elfutunk a ráckevei tangóharmonika zenekar mellett, aztán a fordulunk vissza a híd felé. Három kilométerrel kezdünk a belvárosban, aztán jön a híd, majd a túlparton le egészen a tasi zsilipig. No, az még odébb van, egyelőre érjünk át a hídon. Futótársam lemarad, így megint keresek valakit, aki mögé beállhatok és tart egy jó tempót, amely még jólesik nekem.

Meglepően jól megy. Kutya bajom sincsen, csak a sípcsontom melletti izom fáj az első négy kilométeren, de aztán, ahogy bemelegszik, az is elmúlik. Szépen haladok. Kicsit félek, hogy túl gyors a tempóm, de annyira könnyedén megy, hogy nem lassítok. Igaz, a kiírásban az szerepelt, hogy a táv 80%-a aszfalt, de véleményem szerint ez azért erős túlzás volt és a híd másik oldalán momentán, azonnal füves rész jött, majd egy keréknyomban futottunk, később az aszfalt, a kátyúkkal teli parti út, földút, kavics, murva, erdő és az aszfalt váltakozott, pár lépcsővel, fahíddal tűzdelve, a kanyargós utcákról nem is beszélve.

Elértük a 10 kilométeresek fordítóját, így van, aki már szembe száguld velünk. Még mindig jól érzem magam és a félmaratonosok fordulójánál sem érzek különösebb problémát. Azonban gyanús, hogy alig futnak velem szembe, korosztályomból egyértelműen senki, így megfordul a fejemben, hogy lehet, hogy túl gyors vagyok, amit nem szabadna csinálnom, mert aztán kemény árat fogok fizetni érte. Innen, a 12-ik kilométertől, a 2-ik frissítőponttól, már egyedül futok.

Tartom azt a ritmust, ami még éppen jólesik. Hideg van és néhol nagyon durván fúj a szembeszél, így ennek függvényében, hol fel, hol lehúzom a szélmellényem zippzárját. Okos döntés volt felvenni, kimondottan hideg van és a kesztyű is jólesik, hogy rajtam van.

Gondolataimba mélyedve és magányosan falom a kilométereket, aztán meghallom, hogy közeledik valaki, de nem nézek hátra, hanem tartom a tempómat. Egy idő után hallom, hogy nem is egy futó jön, hanem többen vannak, de még eltart egy jóideig, mire megelőznek. Hárman vannak. Kettő közülük az a két srác, akikkel elindultam, de lelassultak, így elléptem tőlük. Elgondolkodom, hogy volt-e értelme, hiszen itt vannak, sőt meg is előztek és valószínűleg jobban tettem volna, ha maradok mögöttük. De ez már a múlt, kár keseregni rajta és nem ismertem őket, így honnan tudtam volna, hogy mire képesek. Próbálom tartani a trióval a tempót, de nem megy sokáig, túl gyors nekem, ráadásul, valahogy a lelkivilágomnak sem tesz túl jót ez az előzés.

Elérjük a 21 kilométeres ellenőrzőpontot és chipszőnyeget, itt ránézek az órámra és bár 13 perccel rosszabb az időm, mint az egyéni félmaraton csúcsom (01:33:06), de most meg vagyok elégedve vele. Azonban érzem, hogy kezdek ám fáradni rendesen és bár ettem is idefelé és ittam is, de valahogy mégis azt érzem, hogy hirtelen nagy az energiavesztésem, így a zsilip előtt álló frissítőpontnál a kóláspoharat választom, aztán futok tovább.

Átfutok a fahídon, majd fel a zsiliphez vezető meredek betonon, végül át a zsilipen. Lenézek a habzón zubogó víztömegre és eszembe jut gyermekkorom, amikor édesapám Dömsödön tartott vizitábort és leeveztünk eddig, majd átzsilipeltünk és kicsit a nagydunára is kieveztünk. Emlékszem ahogy apu bement a Dunába és olyan erős volt a sodrása, hogy ezerrel úszott, de mégis csak egyhelyben állt. Akkor tanított meg vitorlázni és motorcsónakot vezetni is. Szép emlékek, elidőznék még velük kicsit, de haladnom kell.

Lefutok a gát oldalán, amerre irányítanak a szervezők, aztán az erdőben ki a Csepel-sziget csücskéig és ott a visszafordító a sziget végén álló oszlopnál. Már futok is visszafelé és így látom, hogy hányan jönnek mögöttem és bár nincsenek túl messze, de megnyugtató távolságban érzem őket. Felfutok a gátra és már „csak“ vissza kell futni Ráckevére. Még 19 kilométer.

Innen azonban, szó szerint kínszenvedés minden lépés, olyan orkán erejű szembeszél fúj a teljesen védelem nélkül álló gát tetején. Jesszusom, meddig fogunk ezen így futni, gondolkodom rajta és nem tudom a gondolataimat elhesegetni erről, mert szó szerint ráfeküdhetek a szélre, annyira keményen fúj. Hát, jobb lenne ha ez hátulról fújna, no de ezt már a bicóversenyeken is megszoktam, hogy mindig hegynek felfelé vezet az út és mindig szélnek szembe…

A trió egyik tagja szó szerint kinyúlt a gáton, így utolérem. Beáll mögém és próbálja tartani a lépést velem. Nincs nehéz dolga, mert úgy érzem, csak vánszorgok ebben a szélviharban. Betolok egy újabb Hammer-Nutrition energiazselét, de alig tudom lenyomni, annyira nehezemre esik, de tudom ennem kell, mert aztán még a vánszorgás sem fog menni. Utolér minket egy srác és tempót váltok, hogy tudjak vele menni és mögé bújni a szélben. Így érjük el a következő frissítőpontot. Túl sokat időzök itt és így a két másik megint elfut, úgyhogy marad a magányos harc az elemekkel. Utolérem az egyiket, de most már nem sokáig tudja tartani velem a tempót és végképp lemarad.

Végre lefutunk a gátról, de még így is van 13 kilométer. Valahogy úgy érzem, science fiction, hogy a végéig bírjam. Közeledek egy sráchoz, aki a 12-ik kilométer óta a látótávolságomban van, de amikor elkezdek közeledni hozzá, mindig erőre kap és megint elhúz, ezt játszuk továbbra is, de valahogy így is húz magával, pedig nem hinném, hogy épp ez lenne a célja.

Hallom, megint robog valaki mögöttem és egy hölgy fut el mellettem. Megint tempót váltok és amig bírom vele tartok, de elfogyok, vissza kell vegyek a tempóból. Újabb frissítőpont, újabb pohár víz és go tovább. Már alig van több, mint 8 kilométer, de egyszer csak érzem, hogy nem megy tovább. Nem a lábammal van a baj, a fejemmel. Fejben nem megy tovább. Próbálom elterelni a gondolataimat róla és pár száz méterig még megy, de aztán lelassítok. Vége.

Basszus…nem adhatom fel, Neeeem. Nem állok meg, csak gyaloglásra váltok és igyekszem azt tempósan, 7 és fél km/h-val tenni, de a lelkiismeretfurdalás amit átélek, azt nem kívánom senkinek. De akkor is leálltam. Gyorsan iszom és akkor veszem csak észre, hogy az előttem lévő is gyalogol. Ez ad egy kis erőt. Ránézek az órámra, 03:14 és már csak kb. hét kilométer van hátra. Menni kell basszus, meglehet a 4 órán belüli idő, nem veszíthetem el éppen most, ennyivel a cél előtt. Nem lehet minden ráfordított energiám felesleges, ezt nem engedhetem. Elérem újra a gátat és felgyalogolok rá. Szerencsére egyből le is kell menni róla és a lejtőn újraindítom a lábaimat. Nagyon rosszul esik… áhh, fáááj… de megyek és látom ott van a közelben a következő frissítőpont, odáig el kell még fussak. Frissítek, aztán hajrá tovább. Elfut mellettem egy srác és bár nem örülök neki, de nem érdekel, én már csak magammal és a fejemben lévő gondolatokkal harcolok, éppen elég nekem ez is.

Fogynak a kilométerek, nem úgy mint a szembeszél, ami a gát oldalában azért kisebb, de úgyanúgy kellemetlen. Már minden bajom van, minden másra próbálom terelni a gondolataimat, látni, hogy az otthoni edzéseim során mennyi a hátralévő távolság és úgy leküzdeni, de így is nehéz. Az utolsó frissítőpontnál már meg sem állok. Egy lebeg csak a szemem előtt, hogy végre megláthassam a ráckevei templom tornyait, de ezt valamiért ugyanúgy nem adja meg nekem a Jóisten, mint azon a bizonyos fájdalmas Burgosba tartó napon, az El Caminón a híres katedrális tornyait.

Már csak négy kilométer, már csak három. Leveszem a kesztyűm, mert már minden zavar. Csak arra gondolok, hogy három kilométer az két kör a lakóparkunk körül. Látom, ahogy futok a háztól sarokig, az 250 méter, tovább a gyógyszertárig, az még 250, aztán el a földútig, az egy újabb 1000 méter és így tovább. Semmi sem esik jól. Mondhatják a szembe bicózók, hogy hajrá, meg keményen, meg gratulálunk, meg mindjárt itt a cél, de pont nem érdekel, ha tudnák, hogy az egészet hova a túróba kívánom…Elirányítanak balra, aztán jobbra, aztán össze-vissza kanyargok a kis utcákban. Már szinte a centimétereket számolom és arra gondolok, hogy életemben nem éreztem ilyen nehéznek az utolsó kilométereket, de aztán rájövök, hogy dehogy is nem. A Kilimanjaron mennyire nehéz volt minden egyes lépés és mégis megcsináltam és tudom már, hogy ezt is meg fogom, most már biztosan, aztán nem tudom mi lesz, de megcsinálom. Akármennyire is a végét járom már, de jó érzés fog el. Nem nézem az órámat, csak futok. Végre kiérek a Dunapartra és meglátom a távolban a zöld célkaput. Úristen, de messze van, de legalább közeledik. Már rálépek a viacolor sétányra és azon futok.

Milyen fura az emberi szervezet. Érzi, hogy jön a vége, hogy ott állnak az emberek, már hallja messziről a speakert, a tapsot, a zenét és hirtelen elszáll a fájdalom, könnyebbé válik a láb és elkezd repülni a cél felé. Na még pár száz méter, még egy fotós is van - próbálok vigyorogni - aztán már csak száz és hallom, ahogy mondják, hogy: „De hiszen ez egy félmaratonos, hogy kerül ez ide és főleg abból az irányból? Eltévedt?“ De nem kezdek magyarázkodásba, hanem átrepülök a célkapun és lenyomom az órámat. Ránézek a nagy stopperre és látom 03:46. Bakker, megcsináltam, mégis sikerült, Istenem köszönöm szépen!

Gyors ivászatot tartok a frissítőasztalnál, aztán betámolygok a tornaterembe, leveszem a cuccaim egy részét, majd a sarokban egymásra rakott bukfencmatracokra lefekszem. 20 percet pihenek, mire kezdek visszatérni a való világba. Jól vagyok és nem is görcsölt be a lábam, ami a terepmaratonok után, mindig előfordult. Nekiállok nyújtani egy nagyot és érzem, a mai napon ,azért kapott rendesen a lábam. Technikás volt a pálya, de a lényeg, hogy sikerült, ebcsont pedig majd szépen beforr.

Kimegyek a célhoz és megnézem a kilógatott eredménylistákat. Látom, a félmaratont megnyertem volna a korsztályomban és ebből is látszik, tényleg elkövettem a legnagyobb hibát, hogy elfutottam az elejét, de zöldfülüként nem tudtam, hogy mire számítsak és januárban annyira könnyen ment a 30 kilométer is, hogy emiatt sem tudtam mi vár majd azon túl… hát most megtudtam.

1

Tudom, ha nem esek vissza jóval jobb időt is futhattam volna, ha nem ennyire technikás és főleg nincs visszafelé úton a brutális szembeszél, akkor epdig pláne és nem is vett volna el annyi erőmet, de ez ma ilyen volt, ennyire futotta szó szerint és egy szavam sem lehet, mert a kitűzött célomat bővel elértem és legnagyobb örömömre még az is kiderült, hogy a korosztáyomat is megnyertem, bár a dobogóra való fel- és lelépés azért nem esett túl jól, de ahogy elnéztem, a többi díjazott is igen fura járással közlekedett. :)

4

Köszönöm, mindenkinek, aki drukkolt és bizott bennem, köszönöm szépen a Galdiator Life csapatának a termékeik által a felkészüléseimhez nyújtott támogatásukat, hogy a csapatuk tagja lehetek és igazán erőt ad, hogy én is gladiátorként küzdjek a hétköznapok csatáiban. Köszönöm a Hammer-Nutritionnak is, hogy pótolni tudom az elveszített elektrolitokat és energiát és mindezeket minőségi tápanyagokkal tölthetem vissza a szervezetembe!

2

Egy újabb pipa az éves tervben, jöhet a következő lépcsőfok!

3

&copyVilágaim.com
Last modified -
0

Hozzászólások