Vilagaim.com Blog

Mert a gondolat számomra olyan, mint egy bonbon. Hol édes, mint a méz, hol bódítóan alkoholos, hol már látszik rajta, hogy nem mai, de aztán a tartalma szétárad benned és a figyelmed mégsem képes semmi másra koncentrálni, mint csak az ízére. Ilyenek a gondolat bonbonok is. Hol vidám, hol vicces, hol szomorú, néhol elkeserítő, de legtöbbször elgondolkodtató. Hiszen a célja pont ez, hogy elgondolkodj rajta kedves olvasó! Hiszen beszélgetni fontos, még ha a mai világban a kávéházak és a cukrászdák meghitten olvasgató és beszélgető látogatói már nem is ugyanazt a hangulatot árasztják magukból. De talán ha itt jársz és megpihensz kicsit, majd olvasol esetleg egy tea, vagy egy kávé mellett, újra úgy érezhetjük, mint réges régen. Hiszen kíváncsi vagyok a véleményedre, arra, hogy Te miképpen is vélekedsz ugyanarról a témáról és így ez a mai világnak a virtuális bambusz lapozón elhelyezett újságja, amit aztán ugyanúgy, mint annyi évvel ezelőtt Hacsek és Sajó, vagy Jenő és Lujza, mi is oly megmosolyogtatón beszélhetünk ki.

A múlt nyomában

- - Gondolat Bonbonok
  • Betűméret: Nagyobb Kisebb
  • Találatok: 634
  • Felíratkozás frissítésekre
  • Nyomtat
634
A múlt nyomában

Kimentem édesapámhoz a temetőbe… most lett volna 29-én a 84. születésnapja…

Fiumei út... Furcsa ezt leírni, de szeretem ezt a helyet, már ha lehet egy temetőt szeretni… de ennek számomra valahogy más hangulata van…

Nagyon nehezen tudtam hazaindulni tőle… nem ment… hiányzik, nagyon…

Álltam a sírjánál a szó szerint síri csöndben és csak az enyhe fuvallatokra megmoccanó száradó levelek és lepottyanó szelídgesztenyék hangja vitt egy kis őszi dallamot ebbe a csöndbe, de az is az elmúlást juttatta csak eszembe.

Körbenéztem, sehol senki, csak apu és én. Aztán elindultam, de nem hazafelé vitt a lábam, mert jól esett még a közelsége, így bejártam a művészparcellát, amely közvetlen apué mellett fekszik. Sokszor végigmentem már az úton, amely keresztül visz rajta, de beljebb még sohasem merészkedtem a területre. Szomorúan bandukoltam az indián nyár talán utolsó napsugarainál és néztem közben a sírokat, ahogy egymás mellett sorakoznak… Tóth Egyed színművész… ki lehetett?
Aztán sorban jönnek a többi színészek és művészek és milyen nevek… azaz milyen hatalmas művészek nevei, milyen elképesztően tehetséges embereké... Munkácsy Mihály, Jókai Mór, Paulay Ede, Weiner Leó, Szigligeti Ede.

Aztán elgondolkodom… rengeteg olyan művész, színművész, író, zeneszerző nyugszik itt, kiknek nevei sajnos semmit sem mondanak számomra… pedig a sírjukról kiderül nem lehettek értéktelen emberek (már ha van egyáltalán olyan), nem lehettek olyan művészek kikért nem rajongott a publikum, hiszen sorban lépdeltem el a régmúlt nagy sztárjai, a Nemzeti Színház örökös tagjai mellett.
Milyen hálátlan egy szakma a művészek élete - legyen bár színművész, táncművész, zenész, író, költő, artista, festő, énekes, stb. - hiszen hányuk emléke, neve marad fenn az utókor számára? Pedig anno, nap mint nap emberek százainak nyújtottak boldog pillanatokat, örömöt, vagy éppen gondolkodtatták-, vagy kápráztatták el őket. És? Mi marad mindebből? Szomorú, de még mi, művészek sem ismerjük őket. Egyáltalán a mai Nemzeti Színházban tudnak róluk, ismerik őket? Valahol őrzik emléküket, tudják kik voltak ők, mit játszottak, alkottak? Legalább rájuk a legnagyobbakra emlékszünk még?

Mert egy legendás artistáról ki emlékezik meg a cirkuszban, azon kívül pedig pláne, amikor a maiaknak sem jut reflektorfény? Tudjuk ki volt az a bohóc a piros orral, vagy a kupola tetején a légtornász, vagy a boszorkányos ügyességű zsonglőr, az izompacsirta erőművész, vagy a legendás városigeti kikiáltó? Emlékszik egyáltalán még valaki a régi Vurstliból Antónióra a kardnyelőre, vagy a bárki ellen birkózni kiálló Horánszkyra, az erőművészre? De említhetném Eötvös Gábort, a legendás zenebohócot, aki egy kétszáz éves artista dinasztia sarja volt. Ha azt mondom: „Van másik!“, akkor tudjuk még, hogy ez volt a méltán népszerű számának kulcsmondata?

Lehet, hogy csak nekem tűnik úgy, hogy gyorsan a feledés homályába vesznek? Csak én sajnálom ennyire, hogy a liget, a Vurtsli, a Lizsé, az Angolpark, a Vidámpark, minden történelmével, most tűnt el örökre? Hogy a jövő generációjának már fogalma sem lesz arról, hogy a „békebeli“ Budapestnek micsoda nyüzsgő, élettel és történetekkel teli része volt az a terület?

Bandukolok és nézem a sírokat és újra felmerül bennem… tudják még az emberek, hogy ki volt Havas Ferenc, Róna Viktor...vagy az ünnepelt operaénekesek, karmesterek?
Aztán rádöbbenek, hogy múltkor kérdeztem egy fiatalt tudja-e ki volt Somogyvári Rudolf, Somlay Artúr és fogalma sem volt róluk, vagy 2007-ben, amikor még műsort vezettem az Echo Tv-ben, hogy ki volt Sinkovits Imre… és a válasz az volt, hogy: „Ő volt Törpapa“...Gobbi Hildáról pedig azt mondta egy fiatal: “Egy punkzenekarban énekelnek róla“...
Szomorú ez… így vesznek el az értékek, az értékes emberek, az emlékek, munkájuk gyümölcse, a sok örömteli mosoly, az úgy látszik mégsem feledhetetlen pillanatok amelyeket okoztak... Nagy kár… pedig egy óriásokból álló hatalmas társulat alszik ott szép csöndben…

Miközben az autómhoz sétáltam vissza, persze elgondolkodtam azon is, hogy mi értelme a karrierista művésznek mindenkin átgázolni a hírnévért, mi értelme egy címnek, egy kitüntetésnek, hogy van-e abban felelősségünk, hogy az utánunk jövő generációk tudják majd, hogy ki volt Latabár Kálmán, miért fontos Honty Hanna, Básti Lajos, Feleki Kamil, Tolnay Klári, vagy Alfonso, Pécsi Sándor, Kiss Manyi és a többiek emléke?

Régebben volt egy link, amelyen meg lehetett tekinten, kik alusszák itt örök álmukat, bár messze nem volt teljes, de ma már ez a link sem működik…

http://www.nemzetisirkert.hu/virtualis-seta

&copyVilágaim.com
Last modified -
0
Címkézve Értékek Motiváció

Hozzászólások